Kelet-Európa az elmúlt évszázadok alatt újra és újra nagyhatalmi érdekek metszéspontján találta magát. A térség nem volt saját fejlődési pályájának alakítója, a birodalmi korszakok, a szovjet dominancia és a rendszerváltás utáni nyugati integráció mind-mind olyan szerkezetek, amelyekben a térséget kívülről formálták. Néha viszont, ahogy napjainkban is, nyílik lehetőség, hogy a térség országai saját fejlődésük alakítói legyenek - ha képesek együtt fellépni a közös ügy érdekében.
A birodalmak történeti öröksége
Az Osztrák–Magyar Monarchia mély nyomot hagyott Közép-Európa területén. A dualizmus idejére a birodalom kiterjedt vasúthálózatot épített ki, ami viszont a versailles-i békerendszert követően a birodalommal együtt feldarabolódott. A Habsburg iparpolitika erősen aszimmetrikus volt, a birodalom belső centruma jóval gyorsabban iparosodott, míg más térségek agrár-perifériaként maradtak.
Az Orosz Birodalom a Lengyel Királyság és a nyugati határvidék területén sokáig ódzkodott a vasúthálózat kiépítésétől, attól tartva, hogy az megkönnyítené egy esetleges felkelés vagy ellenséges hadsereg mozgását. A lengyel területek vasútvonalai így elsősorban Oroszország belseje felé futottak, nem pedig a lengyel városokat kötötték össze egymással.
A Német Birodalom képét a térségről a Mitteleuropa-koncepció írja le a legjobban: nem önálló régióként, hanem egy német hegemón gazdasági tér „hátsó udvaraként” gondoltak Kelet-Európára. A vasúthálózat, a vámrendszer és a hitelezés itt is a politikai hegemónia eszközeiként szolgáltak.
A hidegháború idején aztán a térség egy újabb, Moszkva-központú infrastruktúra-rendszerbe ágyazódott be.
A KGST logikája szerint az energiahálózatok, a vasutak és a fő közúti tengelyek elsődleges feladata az volt, hogy a Szovjetunióból kiinduló erőforrás- és áruforgalmat szolgálják. Az ekkor kiépült, máig meghatározó olaj- és gázvezetékek, illetve vasút- és úthálózatok kelet–nyugati irányú korridorokra épültek, míg az észak–déli kapcsolatok gyengék, hiányosak maradtak.
A 21. századi viszonyok
A hidegháború vége óta sem szűnt meg a nagyhatalmak érdeklődése a régióban. Az Egyesült Államok számára NATO-keleti szárny, szárazföldi korridor Oroszország feltartóztatásához és platform az amerikai haderő európai jelenlétéhez. Németország Kelet-Európát termelési bázisnak és piacnak tekinti, a német ipar ellátási láncai mélyen beágyazódtak a régióba. Oroszország ütközőzónaként tekint a térségre, Moszkva Ukrajna kapcsán garanciákat követel arra, hogy a NATO ne bővüljön tovább, és a ‘89 utáni keleti bővítést is illegitimnek tartja. A háborús szankciók bevezetéséig pedig az olaj- és gázkereskedelmen keresztül élvezhette a szovjet időkből fennmaradt infrastruktúra-függését a régiónak. Kína a 16+1 (ma már 14+1) együttműködés és az Egy Övezet Egy Út keretében próbálta kiépíteni jelenlétét, de az elmúlt években a projektek jelentős része elakadt, vagy messze elmaradt az ígéretektől, a kínai jelenlét pedig jelentősen redukálódott.
Regionális önszervezés: Intermariumtól a Három Tengerig
A 20. század elején a lengyel Józef Piłsudski Intermarium-terve volt az első komoly próbálkozás arra, hogy a térség saját maga hozza létre azt a keretet, amely addig birodalmi logikából fakadt, egy Balti–Fekete–Adriai tengerek közötti föderációval. A cél egy olyan blokk kiépítése volt, amely egyszerre képes ellensúlyozni Németországot és Oroszországot. A projekt végül a bizalmatlanság és a területi viták miatt kudarcba fulladt.
A 21. században a Három Tenger Kezdeményezés (3TK) viszi tovább ezt az elképzelést. A 3TK ma 13 EU-tagállamot fog össze a három tenger között azzal a céllal, hogy észak–déli irányú infrastrukturális, energetikai és digitális hálózatokkal összekösse az EU keleti felét, ellensúlyozva a történelmileg túlsúlyos kelet–nyugati tengelyt.
(Saját szerkesztés Datawrapper segítségével)
Bár a 3TK lehetne egy regionális koordinációt biztosító szervezet, jelenlegi állapotában messze áll a célnak megfelelő működéstől: az intézményrendszer teljes hiánya miatt kizárólag az éves államfői csúcstalálkozók struktúrájára épül; a Három Tenger Befektetési Alap, amely a finanszírozás koordinációjára jött létre, csak a tagállamok felétől kapott egyelőre hozzájárulást; és a láthatóság hiánya miatt a potenciális befektetők sem ismerik.
Ezek a hiányosságok a politikai akarat hiányát jelzik a régió országainak vezetése részéről. Politikai akarat nélkül viszont nem valósulhat meg a regionális koordináció.
Pedig a birodalmi kor történeti tapasztalata és a mai geopolitikai környezet arra a következtetésre mutat, hogy ha Kelet-Európa nem építi ki a saját, észak–déli irányú, intézményesített együttműködését, akkor továbbra is mások által rajzolt vasútvonalakon, gázvezetékeken és biztonsági architektúrákban él majd.
Szemlézte: Varga Virág
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
