A legutóbbi három amerikai elnök külpolitikai örökségét veti össze a kezdeti ígéreteikkel Stephen Walt a Foreign Policy-ben írt cikkében. Bill Clinton nem tudott ellenállni a liberális szirénéneknek, George W. Bush-t a 9/11 és a neokonzervatív héják térítették el a helyes szándékaitól, és Obama sem tudott elszakadni az amerikai kivételezettség gondolatától. Az amerikai vezetés soha nem tudta elengedni az Amerika vezette világrend fenntartását. Az amerikai választók viszont kevésbé hiperaktív, de sokkal hatékonyabb külpolitikát várnának el az új elnöktől.
Az amerikaiak a többi ország lakóihoz hasonlatosan a külpolitikától elsődlegesen biztonságot, ezt követően jólétet, és amennyiben lehetséges, azt várják, hogy országuk megfelelő politikai és erkölcsi értékeket kövessen. Ezen felül olyan szimbolikus tettekre is vágynak az amerikaiak, mint hogy sok érmet szerezzen az országuk az Olimpián, embert küldjön a Holdra vagy a szabad világ vezetője legyen. „De elsődlegesen biztonságra és kényelemre vágynak és szeretnék azt hinni, hogy az országuk az angyalok oldalán van” – írja Stephen Walt.
Ehhez képest a hidegháború után egyik amerikai elnöknek sem sikerült a választóinak ígért külpolitikáját megvalósítania. Egy visszafogott, érzékeny és talán még „realistának” is mondható irányt ígértek mind, miközben nagyra törő, tudatosan elrugaszkodott és sikertelennek mondható külpolitikát hagytak maguk után Walt szerint.
Rejtőzködő hibák
1992-ben az idősebb Bush elnök ellen, akinek kétségtelenül lenyűgöző volt a külpolitikai teljesítménye, Bill Clinton azzal kampányolt, hogy a gazdaságra kéne inkább fókuszálni. „De amint hivatalba került, nem tudott ellenállni a liberális hegemónia szirénénekének” – fogalmaz Walt. Keleti irányba bővítette a NATO-t, ami nem igazán szolgált biztonságpolitikai célokat, csak még több olyan országot kötött magához, akiket meg kell védeni Amerikának. Clinton elzárkózott a szárazföldi csapatok bármilyen veszélyes helyen való bevetésétől.
Bill Clinton stratégiája arra a gondolatra épült, hogy a demokrácia és az amerikai biztonsági garanciák kiterjesztése megtérül, mivel demokratikus államok nem háborúznak egymással. Annyiban szerencsés volt, hogy a külpolitikai hibái (9/11 és az orosz revansizmus) csak az elnöksége után jöttek a felszínre. Walt szerint az Öbölháborúban a „kettős elszigetelés” módszere vonta Oszama bin Laden figyelmét a „távoli ellenségre”, és Clintonék másik komoly hibája volt abban bízni, hogy Oroszország örökké gyenge lesz.
Neokonzervatív fordulat
A 2000-es választáson a külpolitikai tapasztalat nélkül Al Gore alelnök ellen induló George W. Bush egy erős, de visszafogott külpolitikát ígért. Szigorúan bírálta Clinton és Gore „nemzetépítési” kísérleteit. Bush az amerikaiaknak azt ígérte, hogy a nagyhatalmi politikát helyezi előtérbe és nem fog veszélyes konfliktusokba keveredni kis stratégiai jelentőségű országokban, „szárazon tartja a puskaporunkat” – írja Walt.
Bush szándékait két tényező teljesen elsöpörte. Egyrészt ahelyett, hogy a Republikánus Párt Brent Scowcroft és Colin Powell által képviselt realista vonalára támaszkodott volna, engedte Dick Cheney-nek, hogy neokonzervatívokkal telepítse be a kormányzatot. Másrészt, 9/11 alkalmat adott a neokonzervatív elitnek, hogy a maguk világképére formálják Bush külpolitikáját. A Közel-Kelet megváltoztatásának és a szabadság elterjesztésének abszurd gondolata katasztrofális következményeket eredményezett Irakban és Afganisztánban.
Határozott jelenlét
2008-ban egy illinois-i szenátor a kampányában azt ígérte, hogy befejezi az iraki háborút és helyreállítja az USA megromlott viszonyát a világ többi részével. Az afganisztáni és iraki bukott nemzetépítési kísérletekből következően ennek a programnak tényleges társadalmi támogatottsága volt. A Bush-éra túlterjeszkedéseivel szemben (bírói végzések nélküli megfigyelések, kínzások a guantánamói börtönben) az alkotmányos keretek betartását transzparens és elszámoltatható kormányzat vezetését ígérték.
Azonban ezek az ígéretek sem váltak valóvá. Obama sikerei közé tartozik a klímaváltozás megfordítására részben sikeres kezdeményezés és az iráni atomalku. A titkos nemzetbiztonsági intézkedések száma nőtt, míg az elszámoltathatóság és transzparencia nem. Obama tovább erősítette az afganisztáni jelenlétet, habozott az arab tavaszra válaszokat adni és támogatta a líbiai intervenciót, ami egy bukott állammá változtatta az országot. Nem sikerült tető alá hozni az izraeli-palesztin békét.
A „héják” Walt szerint Obamát pont a jó döntései miatt bírálják gyengeséggel, úgy mint a Szíriától való távolmaradás és az ukrán válság mérséklettel való kezelése. A szerző Daniel Larisont idézi, aki szerint viszont egyáltalán nem mondható visszafogottnak az amerikai külpolitika, mivel Amerika még mindig háromszor annyit költ a hadseregre, mint a második helyen álló Kína. Többek között növelte a jelenlétét Kelet-Európában és Irakban, Ázsiában növeli a befolyását és külföldi dróntámadásokat hajt végre. „Obama nem igazán baloldali külpolitikát folytatott, nem távolit az elit széleskörű konszenzusától, ami az amerikai excepcionalizmus és a világrend fenntartásának szükségességére épül”.
Miért nem olyan a külpolitika, amilyet a nép akar?
„Az amerikai nép, úgy tűnik, olyan külpolitikát szeretne, ami sokkal kevésbé hiperaktív, viszont sokkal hatékonyabb” – írja Walt statisztikai adatokra hivatkozva. Donald Trump változásokat ígér, úgy mint a potyautas magatartás megszüntetése a szövetségi rendszerben és a nemzetépítéstől való távolmaradás. Még a liberális héjaként számon tartott Hillary Clinton is – a közvéleményre hallgatva – elhatárolódott az Irakba való visszatéréstől.
Walt szerint azért nem tükrözi a külpolitika a nép akaratát, mert az USA gazdag és biztonságos, így a hibák következményeit nem érzi meg az ország. Másodszor, a hidegháború szülte biztonsági szervezetek normái még mindig erősek a megváltozott körülmények ellenére. Harmadrészt, a külpolitikai elitet a liberális hegemóniához kötődő kisebbség képzi, miközben az ellentétesen gondolkozó tömegek általában közömbösek a kérdésben.
Szemlézte: Szászi Áron
