Blog

Lehetséges az értelmes vita a fegyverkorlátozásról?

Nincs tiltva a fegyveres erőszak tanulmányozása. De nem szabadna engedni a fegyverkontroll képviselőinek, hogy a fegyverekből közegészségügyi problémát kreáljanak – írja Dan McLaughlin a National Review oldalán.

Nincs tiltva a fegyveres erőszak tanulmányozása. De nem szabadna engedni a fegyverkontroll képviselőinek, hogy a fegyverekből közegészségügyi problémát kreáljanak – írja Dan McLaughlin a National Review oldalán.

A liberálisok egyik fő témája a fegyverkérdésben az, hogy szerintük a republikánusok betiltották már a tanulmányozását is a fegyveres erőszaknak. Így kaphatunk olyan hírcímeket, mint a „Az ok, ami miatt az elmúlt 20 évben nincs kutatás a fegyveres erőszakról” (Washington Post Wonkblog); „Ami hiányzik a fegyvervitából. Egyszerű: A tudomány” (Politico), és még lehetne sorolni.

A valóság ettől különbözik, és ez illusztrálja a két szembenálló erő nézeteit arról, hogy Amerikát hogy is kellene kormányozni.

Már az elején szögezzük le: senkit nem tiltottak el semmitől abban a formában, ahogy a kormány tiltásairól gondolkodunk. Nincs törvény, amely megtiltaná állampolgároknak, egyetemeknek, privát alapítványoknak vagy akár egyes államoknak, hogy kutatásokat végezzenek ezen a területen.

Csak olyan törvény létezik, amely a szövetségi kormány betegség-kontroll és megelőzési központjaira vonatkozik. Ám senki nem akadályozza meg a szövetségi kormányt az fegyveres bűncselekményekről való információgyűjtésben vagy annak közzétételében.

És valóban, a kormány által gyűjtött adatok adják általában a fegyvervita alapját, mindkét oldal számára. Ezt az Igazságügyi Minisztérium statisztikai irodája (BJS) szolgáltatja, mely magát az Egyesült Államok első számú bűnügyi statisztika-forrásának hívja.

A BJS publikált tanulmányokat „Lőfegyverek és Bűnügyi Statisztikák” témában a saját oldalán. Aztán ott van az Igazságügyi Minisztérium Nemzeti Igazságügyi Intézménye, amelynek saját szekciója van a fegyveres erőszakról, forrásai között szerepel a Nemzeti Bűnügyi Áldozatok Felmérés.

Akkor miért vannak a fegyverkontroll-pártiak felháborodva? Az 1996-os Dickey Amendmentben kimondta a Kongresszus, hogy a betegség-kontroll és megelőzési központok (CDC) számára kiadott pénzeket nem szabad fegyverkontroll nézetek népszerűsítésére használni. De a CDC még mindig gyűjti saját adatait, időszakonként publikálva.

De az Obama adminisztráció megpróbálta megkerülni a Dicky Amendmentet, és 2014 és 2017 között 18 millió dollárt költött az állam lőfegyverek kutatására.

Akkor a CDC miért ne tehetné ezt az adófizetők pénzéből? Egyrészt, mert az ilyen közegészségügyi kutatások általában mélységesen szubjektívek. Másrészt, ami sokkal fontosabb: a szerző szerint az amerikai kormányban alapvetően a mindennapi emberek érvényesülnek, nem pedig a szakértők. A demokrácia lehet „buta”, mert az emberek egyenként sokszor buták és tájékozatlanok (vagy akár okosak, de akkor is van sok olyan téma, amihez kevéssé értenek).

Mégis valamiért az egyszerű véleményt értékeljük jobbra. És ez nem a tudomány vagy a szakértelem elleni érv, inkább amelletti érv, hogy mindkettőnek állampolgári felügyelet alatt kellene lennie.

Senkinek nincs joga ahhoz, hogy az adófizetők pénzén, az adófizetők képviselői felügyelete nélkül az egyik fél vitaálláspontját finanszírozza, és utána ezt úgy állítsa be, mintha egy tárgyilagos, tudományos kutatás eredménye lenne.

De egy biztos: gyűjtsünk továbbra is adatokat és vitatkozzunk azok értelméről. A fegyverkérdésnek Amerikában sosem lesz vége, nem is kell, hogy vége legyen. Még a Bill of Rights is megváltoztatható, ha az emberek határozottak abban, hogy vannak olyan jogok, amik már nem szorulnak védelemre.

A fegyvertartás pártolóinak nem szabad félniük vitába bocsátkozni. És nem szabad hagynunk, hogy ilyen fontos kérdésről narratíva-központú szervezetek kutassanak független, tudományos álca mögé bújva. Nem szabad hagynunk, hogy arra költsék a pénzünket, hogy csak az egyik oldalt képviseljék egy olyan jog kérdésében, ami az alkotmányban szent és sérthetetlen − írja a szerző.

A cikket szemlézte: Őri-Kovács Márton