Miközben a világ figyelme a fegyveres konfliktusokra összpontosul, a Karib-tengeren csendben zajlik a nemzetközi jogrendszer átírása. Az Egyesült Államok legújabb hajólefoglalása éles megvilágításba helyezi a „szabályalapú rend” ellentmondásait: hol húzódik a határ a legitim jogérvényesítés és a geopolitikai erődemonstráció között, ha egy állam a saját belső törvényeit kiterjeszti a nemzetközi vizekre?
Miközben a nemzetközi közvélemény figyelme Gázára vagy Ukrajnára szegeződik, az amerikai Igazságügyi Minisztérium egy washingtoni irodából indított támadást a tengerjog évszázados alapelvei ellen. Az, hogy az Egyesült Államok egy hazai bírói döntésre (civil forfeiture warrant) hivatkozva lefoglal egy venezuelai olajat szállító tankert a nyílt tengeren, első ránézésre csupán egy rendészeti hírnek tűnhet. Valójában azonban ez az incidens a „szabályalapú világrend” egyik legsúlyosabb tünete és egyben kritikája.
Ami Washington narratívájában a terrorizmus finanszírozása elleni jogszerű fellépés, az a nemzetközi jog klasszikus olvasatában (és Caracas szemszögéből) alig különböztethető meg az államilag szponzorált modern kalózkodástól.
A Mare Liberum, azaz a tengerek szabadságának elve léket kapott: kiderült, hogy a szabad kereskedelem joga csak addig illet meg egy szuverén államot, amíg az nem keresztezi a hegemón érdekeit.
Ez a gyakorlat nem más, mint az „extraterritoriális diktatúra” iskolapéldája. Az Egyesült Államok úgy terjeszti ki saját belső, polgári jogi szabályait globális hatállyal, mintha az amerikai törvénykönyv lenne az egyetlen érvényes jogforrás a Föld minden pontján, a Karib-tengertől az Indiai-óceánig. Amikor egy nagyhatalom a saját egyoldalú szankciós listáit próbálja univerzális törvényként érvényesíteni, és ennek érdekében katonai nyomást gyakorol nemzetközi vizeken, ott a sokat hangoztatott „Rule of Law” helyét a gyakorlatban átveszi a Rule by Washington.
A nemzetközi jogban a polgári jogi elkobzás intézménye hagyományosan belföldi eszköz, ám Washington ezt mára globális ostorrá fejlesztette. Az amerikai Igazságügyi Minisztérium (DOJ) érvelése szerint a lefoglalt hajó és rakománya az amerikai pénzügyi rendszeren átfutó tranzakciók vagy a dollár használata révén kerül az amerikai bíróságok joghatósága alá, még akkor is, ha a hajó sosem járt amerikai kikötőben. A hivatalos magyarázat a mostani esetben is a jól bevált „hármas csapás” narratívájára épül: a hajót az Iráni Forradalmi Gárdával (IRGC) és a venezuelai rezsimmel kötik össze, így a lefoglalást a terrorizmus finanszírozása elleni harc, a szankciós politika betartatása, illetve a térségben zajló (gyakran a fentanil-válsággal összemosott) drogellenes háború legitimálja.
Ezzel a retorikai kerettel Washington a morális felsőbbrendűség pózába helyezi magát: nem olajat rabolnak, hanem a világot mentik meg a „narkóterroristáktól”.
A kritikusok (köztük számos amerikai hang is) azonban átlátnak ezen a jogi ködösítésen. A közösségi médiában futótűzként terjedő bejegyzések rámutatnak a narratíva hiányosságaira: "Ennek semmi köze a fentanilhoz (ami még csak nem is Venezuelából származik…)" – olvasható egy felháborodott reakcióban, amely a Trump-adminisztráció cselekedetét lopással azonosítja. Amikor az elnök hanyagul odaveti, hogy az olajat „megtartjuk, gondolom”, azzal akaratlanul is igazolja azokat a véleményeket, amelyek szerint ez nem rendészet, hanem állami szintű rablás. A kritikusok odáig mennek, hogy magát az amerikai elnököt nevezik „kalóznak, tolvajnak és terroristának”, mondván: egy szuverén állam nyersanyagának fegyveres elvétele békeidőben kimeríti a gazdasági terrorizmus fogalmát.
In case there was ever any doubt, Trump is already STEALING Venezuelan oil.
— ADAM (@AdameMedia) December 10, 2025
This has nothing to do with fentanyl (which doesn’t even come from Venezuela…).
Trump is a pirate, a thief and a terrorist.
This isn’t the legacy the U.S. wants. pic.twitter.com/6zw5MRltdu
Ez az incidens tökéletesen illusztrálja a „Lawfare”, azaz a jog hadviselésként való alkalmazásának sötét oldalát. Az Egyesült Államok nemcsak a saját törvényeit kényszeríti a világra, hanem a bűnüldözés álarca mögé bújva valósít meg stratégiai erőforrás-szerzést. Ha elfogadjuk, hogy a „terrorizmus elleni harc” címkéje bármilyen vagyontárgy lefoglalását igazolhatja a nemzetközi vizeken, akkor a tengeri kereskedelem biztonsága megszűnt.
Amit Washington ma igazságszolgáltatásnak hív, az a globális Dél szemében nem más, mint a gyarmati idők kalózpolitikájának modern, jogi nyelvezetbe csomagolt reinkarnációja.
Hogy megértsük a jelenlegi helyzet geopolitikai abszurdumát, érdemes elvégezni egy gyors gondolatkísérletet, amit nevezzünk „Kína-tesztnek”. Képzeljük el a nyugati sajtó szalagcímeit, ha a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg haditengerészete a Dél-kínai-tenger nemzetközi vizein (vagy akár a Csendes-óceán közepén) fegyverrel kényszerítene megállásra és foglalna le egy tajvani vagy amerikai olajszállítót, arra hivatkozva, hogy a rakomány sérti Peking belső, „szecesszióellenes” törvényeit. A Fehér Ház és Brüsszel szóvivői azonnal versenyben kiáltanának „agressziót”, „kalózkodást” és a nemzetközi jog sárba tiprását. A Mare Liberum elvének megsértése miatt vélhetően azonnal összehívnák az ENSZ Biztonsági Tanácsát. Ám amikor ugyanezt a koreográfiát Washington adja elő a Karib-térségben, a nyugati világ cinkos csendbe burkolódzik.
Ez a „hallgatás bűne” azonban nem csupán passzivitás, hanem a globális jogrendszer aktív eróziója. A nemzetközi közösség reakciójának hiánya tűpontosan megmutatja: a jogi felelősségre vonás ma már csak addig terjed, ameddig a geopolitikai érdekek engedik. Ez a jelenség kísértetiesen hasonlít arra a mechanizmusra, amelyet a szudáni konfliktus nemzetközi kezelése kapcsán is láthattunk: ha az elkövető mögött befolyásos stratégiai érdekek állnak, vagy jelen esetben maga a szuperhatalom az elkövető, a nemzetközi igazságszolgáltatás kerekei gyanúsan lelassulnak vagy megállnak. Ahogy Szudánban a „Responsibility to Protect” elve omlott össze a nagyhatalmi játszmák súlya alatt, úgy válik most a tengerjog szabadsága is politikai alku tárgyává. A szabályok ilyen szintű szelektív alkalmazása pedig végső soron azt üzeni a világnak, hogy a szuverenitás és a biztonság nem alanyi jog többé, hanem a Washingtonhoz fűződő lojalitás függvénye.
Forrás: Center for a New American Security (CNAS) "Sanctions by the Numbers" jelentések
A globális kereskedelem, konnektivitás legfontosabb valutaalapja nem a dollár, hanem a kiszámíthatóság. Abban a pillanatban, amikor a szállítmányok biztonsága már nem a nemzetközi jog garanciáin, hanem egy washingtoni adminisztráció aktuális politikai szeszélyén múlik, az egész rendszer alapja rendül meg. Ha egy politikai döntés nyomán bármikor „lefoglalhatóvá” válnak a kereskedelmi hajók, az bénító bizonytalanságot visz az ellátási láncokba, ami végső soron éppen úgy fenyegeti a világkereskedelem ütőereit, mint a húszi lázadók támadásai a Vörös-tengeren.
A különbség csupán annyi, hogy míg az egyiket terrorizmusnak hívjuk, addig a másikat „jogérvényesítésnek” álcázzák, holott a végeredmény ugyanaz: a tengeri útvonalak bizonytalanná válása és a globális konnektivitás helyett a blokkosodás erősödése.
Ráadásul ez az agresszív fellépés a gyakorlatban kontraproduktívnak bizonyul: nem elszigeteli, hanem éppen ellenkezőleg, kényszerű dacszövetségbe forrasztja a Nyugat ellenfeleit. Az Egyesült Államok szankciós politikája akaratlanul is a „szankcionáltak tengelyének” (Venezuela, Irán, Oroszország) mérnöke lett. Minél gátlástalanabbul használja Washington a dolláralapú pénzügyi rendszert és a tengeri fölényét fegyverként, annál gyorsabban épülnek ki a párhuzamos, dollármentes kereskedelmi mechanizmusok és az úgynevezett „árnyékflották”. A nyers erődemonstráció tehát nem térdre kényszeríti ezeket az államokat, hanem felgyorsítja az alternatív, Nyugattól független gazdasági ökoszisztémák létrejöttét.
Szemlézte: Csongrády Márton
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
