Matthew Parris véleménycikke a népakarat és a konzervativizmus viszonyáról a Spectatorben.
A szerző nemrégiben egy kilépés-párti tory képviselő barátjával beszélgetett a Brexitről, az eszmecsere pedig arra kényszerítette, hogy szembenézzen a ténnyel, mit is gondol pontosan a népakaratról. Ugyanis bár eredetileg arra számított, hogy barátja gazdasági érveket hoz majd fel, vagy az egyéni döntési szabadság híveként kiáll amellett, hogy Angliának „vissza kell szereznie a kontrollt”, legnagyobb meglepetésére egyáltalán nem ilyen gyakorlatias érveket hallott.
Barátja kilépés melletti legerősebb érve morális jellegű volt. „Aggódok a demokráciánkért, az alkotmányunkba vetett bizalomért és félek a 2016-os népszavazás elárulásának a szavazóimra gyakorolt hatásától” – mondta. Ezt annyiszor ismételte el, hogy a szerzőnek nincs kétsége az őszinteségéről. Mint demokrata és konzervatív, aki a parlamenti mandátumát Anglia azon szögletének köszönhette, ahonnan származott és amelyet ismert, a képviselő csendes szenvedéllyel kitartott amellett, hogy nem szegheti meg az embereknek adott szavát és nem élhet vissza a felhatalmazásukkal. Hasonlóan érzett az egész ország választóival és az ő Konzervatív Pártba vetett bizalmukkal kapcsolatban.
Röviden, megbonthatatlan kapcsolatot érzett a parlament és a választók között, és tartott a kapcsolat felrúgásának következményeitől.
A szerző másképp ítéli meg ezt a kapcsolatot. Ő és a hozzá hasonló tory-k – akik minden bizonnyal sokáig többségben voltak – jó kormányzásnak a demokráciával való együttélést és nem a demokrácia által való működést tartják. Ezért voltak mindig is elővigyázatosak például a népszavazással kapcsolatban. Ösztönös ellenérzéssel viseltetnek továbbá a tömeg vágyai iránt és úgy látják, a népakaratot vezetni, irányítani, sőt bizonyos körülmények között keresztezni kell.
Természetesen tisztában vannak azzal, hogy a népakaratot nem lehet teljesen kikerülni, de azt inkább egyfajta korrekciós mechanizmusként látják, mint a napi politikát befolyásoló erőként.
Ez a fajta konzervativizmus vagy felfüggesztődött, vagy végleg kihalófélben van. A 20. század elején Arthur Balfour még mondhatta: „Minden tiszteletem a Konzervatív Párt küldöttgyűlése iránt, de a politikánk tekintetében annyira se kérdezném a véleményét, mint a tárcámtól”. Ma egy ilyen mondat véget vetne a politikai karrierjének.
Hasonlóan, a szerző pályakezdésének idején, a '70-es években a közakaratot gyakran mint sziklákat írták le, amik között navigálni kell. A halálbüntetés vagy az elítéltek testi fenyítése például népszerű volt akkoriban, és ezek megvitatása minden éves gyűlésen egy rémálom volt, de senki, még a támogatói sem állították, hogy azért kellene ezeket visszaállítani, mert az emberek ezt akarták. Képviselőként pedig úgy oldotta meg a kérdést, hogy az elmélet mellett, de a gyakorlatba ültetése ellen szavazott, és emiatt egy percig sem érzett bűntudatot. Visszaélés a demokráciával? Akasztani akkor sem helyes.
Hasonló volt a helyzet például a szakszervezetekkel szembeni fellépés tekintetében, amelyet gyakorlatilag senki sem támogatott volna Nagy-Britanniában, így meggyőződtek róla, hogy nem is kérdezik meg a választókat, hanem teszik, amit helyesnek gondolnak.
Ezt a taktikát még ma is alkalmazniuk kell a politikusoknak, és ezt ők pontosan tudják. Mégse meri senki kimondani ezeket a dolgokat, így lehet, hogy holnap már megtenni se merjük őket. A szerzőhöz hasonló emberek maradnak, ahol vannak, lassan elhagyatva a többiek által, ahogy a tory gyámkodás visszaszorul.
Szemlézte: Bálint Janka
