„Egy tagállamot ért támadás az összes tagállam elleni támadásnak minősül” – így szól a NATO híres 5. cikkelye, amely az észak-atlanti szövetség legerősebbnek vélt védelmi garanciáját jelenti. Ez az a mondat, amelyre országok biztonsági stratégiákat, katonai költségvetéseket és politikai szövetségeket építettek. De vajon valóban kőbe van-e vésve ez a szolidaritás? És ha valódi támadás történne, mit is jelentene pontosan az „5-ös cikkely érvényesítése”?
A NATO 5. cikkelyét 1949 óta csupán egyetlen alkalommal élesítették: a 2001. szeptember 11-i amerikai terrortámadások után. Akkor szimbolikus gesztusokat és logisztikai támogatást nyújtottak a tagállamok, de nem indult közös háború. Igaz ugyan, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak katonailag nem is lett volna rá szüksége.
A cikkely szövege ugyanis nem határoz meg konkrét válaszlépést, csak annyit mond: minden tagállamnak a saját megítélése által szükségesnek vélt válaszlépéseket kell tennie. Ez jogilag teljesen világos, azonban riasztóan rugalmassá teszi a tagállamoktól elvárható esetleges válaszlépéseket.
Más szóval: az 5. cikkely nem egy automatikus katonai válaszcsapás garanciája. Inkább egy egyéni értelmezésen és politikai akaraton alapuló reakció szükségét írja elő a tagállamoknak,
ami ugyan valóban egy erős elrettentő eszköz, de korántsem egy olyannyira gránitszilárd védelmi garancia, ahogyan azt sokan gondolják.
A cikkely valódi ereje az elrettentés. A potenciális támadók számára az a tény, hogy egy NATO-tagország megtámadása az egész Nyugatot mozgósíthatja, elrettentő erőként működik. Ezt az érzést erősítik a közös hadgyakorlatok, a rotációs csapattelepítések és a politikai nyilatkozatok.
Ám ez az elrettentés csak addig működik, amíg hiteles. Ha bármelyik tagország vezetője – legyen az amerikai vagy európai – kétségbe vonja az 5. cikkely „automatikus” és katonai alkalmazását, az bizalomvesztéshez, ezáltal közvetlen stratégiai kockázatokhoz vezet.
Éppen ezért aggasztó, az amerikai elnök hágai NATO-csúcs előtt tett nyilatkozata, amelyben úgy fogalmazott a kölcsönös védelem garanciájával kapcsolatban „Attól függ, mit értünk alatta”. Ezzel ugyan formálisan nem tagadta meg az 5. cikkely elvét. Sőt, gyakorlatilag szó szerint értelmezte azt, hiszen a szöveg lehetőséget ad arra, hogy az egyes tagállamok relativizáljanak egy NATO-ország elleni támadást és a rá adott választ. Viszont, ha a világ legerősebb haderejének elnöke, aki egyben a NATO legprominensebb vezetője így nyilatkozik,
az csorbítja a 5. cikkely hitelességét, egyúttal gyengítve is azt, és a szövetség belső kohézióját is megrendíti.
A NATO tagállamai eltérő földrajzi helyzetekkel, katonai képességekkel és politikai prioritásokkal rendelkeznek. Egy balti ország megtámadása más politikai jelentéssel bír Washingtonban, mint Varsóban vagy Párizsban. A „lehetőségeken belüli segítség” értelmezése pedig könnyen válhat ürüggyé, ha egy adott ország politikailag nem érdekelt az aktív részvételben.
Donald Trump célja, feltehetőleg ezzel a kijelentéssel is az volt, hogy minél több országot kényszerítsen az elvárt – korábban 2%-os, a NATO csúcs után már 5%-os – GDP arányos védelmi kiadások elérésére, amelyet hosszú időn keresztül a tagállamok túlnyomó többsége nem tartott be. Való igaz, hogy az ilyen politikai nyilatkozataival elérheti ezt a célját, de vajon megéri-e ez, ha közben a NATO védelmi garanciáját alapjaiban rendíti meg? Az a kérdés pedig, hogy valóban az európai államok védelmi költésének növelésével lehetne valójában növelni a NATO biztonságát, vagy inkább ezen költéseknek a nagyon is szükségesnek tűnő racionalizálásával, már túlmenne ezen cikk fókuszán, de mindenképp fontos fölvetni ebben a témában.
Forrás: NATO
A NATO 5. cikkelye mindenesetre továbbra is elsődleges az európai és magyarországi biztonság garantálásában. Éppen ezért fontos tudatosítani annak limitjeit, és annak a veszélyét, ha gyengül elrettentő ereje.
Szemlézte: Binder Bálint István
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
