Ahogy már korábban is írtunk róla az iráni tüntetések vonatkozásában, az elnyomó rezsimek elleni küzdelem nem mindig a kapcsolatok teljes megszakításában rejlik. Ez igaz Afganisztán esetére is, ahol két évvel az amerikaiak kivonulása után a gazdaság továbbra is romokban hever, a társadalom – különösen a nők – pedig ki van téve a tálib kormányzat radikális intézkedéseinek. Arról, hogy miképp támogathatja a Nyugat az afganisztáni emberek felemelkedését a tálibokkal való kiegyezés nélkül, Roya Rahmani, a Georgetown Egyetem kutatója, valamint Afganisztán első Egyesült Államokba delegált nagykövete írt a Foreign Affairs hasábjain.
Miután a Talibán átvette az ellenőrzést az ország nagy része felett (ez alól kivételt képeznek az ellenállás által kontrollált területek), a legtöbb nyugati ország és szervezet megszakította afganisztáni tevékenységét. Ez azonban nem hozta meg a kívánt hatást, hiszen a tálibok továbbra sem szüntették meg a nők közéletben betöltött szerepének felszámolását, ami rámutatott, hogy a számos országban terrorszervezetnek nyilvánított rezsim „nem a nemzetközi kapcsolatok klasszikus szabályai szerint működik.”
Éppen ezért – Rahmani szerint – a Nyugatnak át kell alakítania az Afganisztánnal kapcsolatos politikáját, hiszen az egyúttal segítheti a lakosságot, miközben előnyt kovácsolhat a Talibánnal szemben.
Korábban a rezsimmel szembeni tehetetlenség, illetve a szankciós politika következtében – a nyomásgyakorlás eszközeként – az ország legtöbb tartalékát befagyasztották, a külföldi tőke radikális kiáramlásba kezdett, és a kialakuló likviditási válság milliókat taszított mélyszegénységbe. Miután a status quo megszilárdult, a Nyugat néhány esetben lazított az alkalmazott retorziókon, azonban a helyreállítás nem kezdődött meg.
Az egyik legfontosabb probléma az, hogy kormány elismerése nélkül a központi bank sem tudja megfelelően ellátni a feladatait, különösen a külföldi befektetések menedzselésének szintjén. Ennek ellenére – Rahmani szerint – nem a Talibán elismerése jelenti a megoldást: a beáramló tőkét akár a Világbank, vagy az Ázsiai Fejlesztési Bank, mint multilaterális szervezet is kezelheti, ami nagyban növelheti az Afganisztánba érkező befektetők bizalmát a megtérülésben.
Erre alkalmas lehet a természeti erőforrások kiaknázásának iparága, hiszen a régióban rendkívül sok érc és lítium található; utóbbi elengedhetetlen például az elektromos autók gyártásához szükséges akkumulátorok esetében. Ez az aspektus ráadásul a geopolitikai verseny szempontjából sem hagyható figyelmen kívül, hiszen Kína már megállapodott a nyersanyagok egy részének kitermeléséről.
A befektetések ösztönzéséhez a nyugati országoknak egyúttal nézőpontváltásra van szükségük: a rövidtávú segélyek helyett olyan megoldásokat kell találniuk, amelyek fenntarthatóan biztosítják az elnyomott rétegek megélhetését – a Talibán kihagyása mellett.
Rahmani szerint ilyenek például a hosszútávú fejlesztési projektek az energiaiparban vagy éppen az infrastruktúra-fejlesztés terén.
A gazdasági beruházások azonban a szerző szerint csak akkor lehetnek sikeresek, ha a Nyugat a humántőkébe is erőforrásokat fektet. Ennek egyértelmű platformja lehet a Talibán által teljesen tönkretett oktatás helyettesítése: a hatalomátvétel előtt működő magánegyetemi hálózat újjáélesztése és finanszírozása jó kiindulási alapot képezhet. Ezzel együtt szükség van az egyes csereprogramok újraindítására is, hiszen ez segítheti a tálib propaganda elleni küzdelmet. Rahmani szerint a nők helyzetének javításához elengedhetetlen, hogy értékesebbé tegyék őket a társadalom számára: például a külföldi beruházások csak számukra kínálhatnak különböző pozíciókat, így a nők részvételét a tőke beáramlásának feltételévé alakítva. Ez nem csupán az elnyomást és a társadalmi mobilitás hiányát csökkentheti, de az emberkereskedelmet is, hiszen eddig csaknem 121 ezer gyermek lett gyerekházasság, gyerekmunka, vagy éppen szervkereskedelem áldozata.
Összefoglalva tehát az afganisztáni gazdaságba való beruházás nem feltétlenül jelenti a tálib rezsimmel való kiegyezést, azonban elengedhetetlen a lakosság – különösképp az elnyomott nők – hosszútávú megsegítésének érdekében.
Szemlézte: Szenes Eszter
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
