Folytatjuk sorozatunkat, melyben az Európai Néppárt mostani helyzetét vizsgáljuk a 2011-es állapotokhoz képest. Első cikkünkben a Benelux államokat és Németországot vettük górcső alá, míg a másodikban Európa déli részét vizsgáltuk meg, pontosabban Portugáliát és Spanyolországot. Jelen írásunkban két alapító tagállam néppárti helyzetét nézzük meg, Olaszországét és Franciaországét.
A római kormányt 2011-ben (legalábbis novemberig) még egy néppárti miniszterelnök, egy bizonyos Silvio Berlusconi irányította. Olaszországról az embernek elsőre nem a kormányok stabilitása jut eszébe, de a Forza Italia és Berlusconi idején – az olasz viszonyokhoz képest – stabil volt a kormányzat helyzete. Ezt jól mutatja, hogy azóta is Berlusconi az egyedüli miniszterelnök, aki több mint 4 évig egyhuzamban tudott kormányozni. A költségvetés körül kialakult viták miatt azonban végül megbukott a negyedik Berlusconi kormány 2011 végén,
s azóta csak baloldali vagy magukat függetlennek valló baloldali politikusok ülhettek be a miniszterelnöki székbe
(ez alól egyedül talán a jelenlegi technokrata Mario Draghi a kivétel). A baloldal kormányzásának meg is lett az eredménye. 10 év leforgása alatt a jelenlegit is számolva 6 különböző kormányfő irányította az országot. Mindeközben a néppárti Forza Italia támogatottsága fokozatosan olvadt el. Míg 2011 elején 29%-kal, első helyen állt a párt (akkoriban Il Popolo della Libertà néven működött), addig ma már csak 7% körül mozog a támogatottsága és az ötödik helyre szorult vissza.
Oly sok más európai tagállamhoz hasonlóan itt is új jobboldali és konzervatív formációk jelentek meg, amelyek előszeretettel kitöltötték az üresen maradt teret a politikai paletta jobb oldalán.
A mai közvéleménykutatások szerint hiába a szocialisták adták az utóbbi években a legtöbb miniszterelnököt, az olasz társadalom többsége továbbra is inkább jobboldali. Épp emiatt lehet, hogy a felmérések élmezőnyében jelenleg is két konzervatív párt, a Salvini vezette Liga (Lega) és a Meloni féle Olasz Testvérek (Fratelli d'Italia) található a baloldali Demokrata Párt mellett. A két jobboldali párt jelenleg egyszerre versenytársa és szövetségese egymásnak, hisz mindkettő jól tudja: a másik nélkül egy esetleges választási győzelem után nem tudna kormányozni.
A többi néppárti tagtól eltérően az olasz Forza azonban nem elzárkózik ezektől a pártoktól, hanem folyamatosan keresi velük a kapcsolatot.
Az utóbbi hetekben, hónapokban körvonalazódik egy Lega-Fratelli-Forza tengely. E három párt esetleges választási szövetsége óriási jelentőségű lenne, hisz közösen a jelen felmérések szerint akár 46%-ot is szerezhetnek, amellyel messze megelőznék a szocialistákat.
Rómához hasonlóan 2011 után Párizs is „elesett”.
2011-ben ugyanis még a magyar felmenőkkel is rendelkező Nicolas Sarkozy lakott az Élysée-palotában. Sarkozy végül 2012-ben kikapott a szocialista François Hollande-tól, egy rendkívül szoros választáson. Sarkozy pártja, az Unió egy Népi Mozgalomért (Union pour un mouvement populaire- UMP), 2012-ben elveszítette az abszolút többségét a Nemzetgyűlésben is. Az UMP azóta újraszerveződött Republikánus Párt (Les Républicains – LP) néven, de a múlt sikereit azóta sem sikerül elérniük. A legutóbbi elnökválasztáson már csak a harmadik helyet szerezték meg a liberális Emmanuel Macron és a konzervatív Marine Le Pen mögött. Támogatottságuk folyamatosan csökkent, s jelenleg is komoly gondokkal küzdenek. A párton belül ugyanis nagy a rivalizálás a karakteres politikusok között, s még továbbra sincs meg az elnökjelöltjük az következő, 2022-es elnökválasztásra. Franciaországban Olaszországhoz hasonlóan új pártok erősödtek meg a jobboldalon, jelen esetben a Le Pen vezette Nemzeti Tömörülés (Rassemblement national).
A Republikánusok a német mintát követve azonban továbbra is cordon sanitaire alatt tartják a pártot, s elutasítanak bármi nemű együttműködést velük.
Így a francia jobboldal továbbra is megosztott, s külön-külön vajmi kevés esélyük van legyőzni a jelenlegi elnököt, Emmanuel Macron-t. Elképzelhető, hogy ez inkább egy, szinte a semmiből előretörő, pártnélküli jobboldalinak sikerül majd.
Írta: Lukács Zoltán Marcell
