Az örök biztonsági dilemma a briteknek annak megakadályozása, hogy egyetlen hatalom uralja a kontinentális Európa teljes területét. Ez a cél vezérli a brit külpolitikát évszázadok óta – írja a Geopolitical Futures oldalán megjelent cikkében George Friedman.
Az európai hegemón két módon veszélyeztethette volna Anglia biztonságát: az egyik, hogy ez az ország a skót elittel szövetkezve két oldalról támadta volna meg Angliát, a másik opció egy a brit flotta legyőzésére alkalmas vízi erő létrehozása lett volna, mellyel sikeresen juttathatná ez az állam a katonáit angol földre. Pont, ahogy a rómaiak és a normannok is tették.
Nagyhatalmi státuszra törő hatalmak Európában gyakran megpróbálták meghódítani Angliát – írja a szerző. A spanyolok a 16. században, a franciák a 19.-ben és végül a németek a 20. század első felében. Mind teljes kudarc volt, hála a Királyi Haditengerészetnek.
A tenger egy természetes védvonalat biztosít évezredek óta a briteknek, előnyt szerezve nekik minden támadó erővel szemben. A szigetország számára a tenger azonban kizárólag addig jelent védelmet ameddig uralja is azt. A tengerek – de legalább a Csatorna – feletti ellenőrzés biztosítása ezért kulcskérdése a brit stratégiának.
A tengerek ellenőrzése azonban drága mulatság – jegyzi meg Friedman. Kevés európai ország engedhette meg magának egy flotta építését. Az erre képes gazdag országok pedig inkább a szárazföldi hadseregekre költöttek, hogy megvédhessék magukat szomszédjaiktól. Mivel Angliának nem volt szüksége hatalmas hadseregre, így nyugodtan költhetett arra, hogy flottája mindig a legerősebb legyen.
A nagy flotta fenntartásán túl a britek mindig törekedtek az európai országok megosztására, alakuló koalíciókat törve meg és erősítve a rivalizálást a kontinensen. Ez a külpolitika egy folyamatos és intenzív angol jelenlét fenntartását igényelte a kontinensen. A britek a kiegyensúlyozó hatalom szerepét játszották számos háborúban.
A Brit Birodalom ennek a stratégiának a terméke – írja a szerző. A nagy flottának és a folyamatos európai manipulációnak segítségével Nagy-Britannia kiterjesztette uralmát a világ jelentős részére. Továbbá a Brit-szigeteken kezdődött az ipari forradalom is, ami gazdag és fejlett országgá tette Angliát, illetve egy új erőteljes eszközt adott a brit külpolitikának: az ipari termékek és technológiák széles skáláját – írja Friedman.
A britek nagy stratégiáját azonban az egyesülő Németország és a felemelkedő Egyesült Államok felborította. Németország egymagában képes lett volna katonailag uralni az európai földrészt, Amerika pedig a tengereken rivalizált az angolokkal. A két világháború a fent leírt stratégia teljes kudarcát jelentette – írja a szerző. A Brit Birodalomnak komoly szárazföldi erőket kellett bevetnie – amit mindig próbált elkerülni –, és csak amerikai szárazföldi erők segítségével volt képes legyőzni a németeket.
A második világháború után pedig a felbomló Brit Birodalom egyre kiszolgáltatottabbá vált, katonailag az USA-tól, gazdaságilag pedig az egységesülő Nyugat-Európától. A világ színpadán pedig az USA vette át a britek korábbi helyét. A hidegháború évei alatt Nagy-Britannia csak egy volt az USA szövetségesei között, miközben az versengett a Szovjetunióval Európa és a teljes világ feletti befolyásért. Ebbe a szerepbe belerázódva a britek beléptek először a NATO-ba ,majd pedig az Európai Közösségekben, újra biztosítva beleszólásukat az európai ügyekbe.
Ma a briteket egy új dilemma emészti: az Európai Unió már nem az, aminek az alapítói szánták – írja Friedman. Az az Amerika, ami a nemzetközi rendszert vezette az elmúlt 25 évben, ma számos belső problémával küzd, amik kiszámíthatatlanná teszik. Ez pedig azért okoz fejtörést a brit döntéshozóknak, mert az Egyesült Királyság olyan rendkívüli módon függ az Egyesült Államoktól, ami ritkán érdeke egy államnak. Az Unióból való kilépés pedig jó eséllyel erősíteni fogja ezt a függést, miközben kizárja a briteket az európai döntéshozatalból.
A mai, egyre kiszámíthatatlanabb világban a szerző a legjobb megoldást az Egyesült Királyság számára egy kényes egyensúlyi helyzet kialakításában látja az európai és transz-atlanti kapcsolatok között.
Szemlézte: Berkes Rudolf
