A Hamasz által Dél-Izraelben elkövetett terrorcselekményeket követően egyre többen adnak hangot azon ízléstelen véleményüknek, miszerint a több száz izraeli áldozat azért halt meg, mert a palesztinok nem rendelkeznek saját állammal. A következő írás olyan történelmi, biztonságpolitikai és jogi érveket foglal magában, amelyek megrengetik a kétállami megoldás hatékonyságába és létjogosultságába vetett hitet.
Először is látnunk kell, hogy az október 7-én végbement vérengzés kiindulópontja nem az Izrael által jobban felügyelt Ciszjordánia, hanem az a Gázai-övezet volt, amelyből 2005-ben az izraeliek teljesen kivonultak és azóta de facto önálló államként működik. Csupán egy évvel az izraeli kivonulást követően a Hamasz megnyerte a térségben rendezett választást és hatalmát megerősítve leszámolt a Fatahhal. Választásokat persze azóta sem tartottak Gázában. Izrael saját polgárainak kitelepítésével szerette volna előmozdítani az izraeli-palesztin békefolyamatot, ám 2005-től kezdve napjainkig legalább négy nagyobb fegyveres konfliktusra került sor a Hamasz által irányított Gázai-övezet és Izrael állama között.
Ezek alapján utólag egyértelműen kijelenthető, hogy taktikai/biztonságpolitikai szempontból Izrael hibát követett el, amikor emberi jogi megfontolásoktól vezérelve egyszerűen elhagyta a Gázai-övezetet.
Felmerül a kérdés, hogy ha egy Budapestnél is kisebb méretű entitás ennyi fájdalmat tud okozni az izraelieknek, mi történne, ha Ciszjordánia is de facto vagy teljes mértékben önállóvá válna? Izrael minden bizonnyal még inkább ki lenne szolgáltatva a szélsőséges iszlamista csoportoknak és Irán proxy-háborújának.
Az elmúlt hetvenöt évet figyelembe véve azt láthatjuk, hogy az arab fél volt az, amely többször is elutasította a kétállami megoldást. Például Izrael elfogadta volna az ENSZ 1947-es felosztási határozatát, ám a környező arab országok hallani sem akartak független Izraelről, így 1948-ban kitört az első arab-izraeli háború. A harcokból Izrael került ki győztesen, ám ekkor még Gáza egyiptomi, Ciszjordánia pedig transzjordániai megszállás alá került. Az első arab-izraeli háború végétől az 1967-es hatnapos háborúig Egyiptom és Jordánia létrehozhatta volna a Gázai övezetben és Ciszjordániában az önálló palesztin államot, ám ezt mégsem tették meg.
Jóllehet a hatnapos háborúban Izrael elfoglalta a Gázai Övezetet és Ciszjordániát is, a zsidó állam mégis készen állt a palesztinokkal való kiegyezésre, ám nem járt sikerrel. 2000-ben például egy Camp Davidben lebonyolított találkozó során Jasszer Arafat elutasította az izraeli miniszterelnök, Ehud Barak békeajánlatát. Hasonló sorsra jutott Ehud Olmert békejavaslata is, azzal a különbséggel, hogy azt már a PFSZ új elnöke, Mahmúd Abbász utasította el. Itt érdemes megjegyezni azt is, hogy még a Hamasz által uralt Gázai-övezet és a ciszjordániai területeket igazgató Mahmúd Abbász között sincs egység, nemhogy Izrael és a palesztin fél között. Ily módon
2006 óta egy, a Gázai-övezetet és Ciszjordániát is magában foglaló palesztin állam létrehozásának az esélye csak tovább romlott a Hamasz magánakciónak a következtében.
Ami a palesztin állam létrehozásának nemzetközi jogi aspektusát illeti, Mészáros István László, a Szent Pál Akadémia adjunktusa szerint Izraelt nem terheli nemzetközi jogi kötelezettség egy palesztin állam létrehozására. Érvelésének lényege, hogy az 1922-es palesztinai brit népszövetségi mandátumszerződés 2. cikke „csak a zsidóság számára előlegezte meg a szuverén nemzetállam megformálásának jogát”.
Az ENSZ elődjének, a Népszövetségnek az égisze alatt létrejött szerződést még az Egyesült Államok is elismerte. Ettől függetlenül a még Jordániát és a Szentföldet is magában foglaló brit mandátumot végül a Jordán folyó mentén két részre osztották és a folyótól keletre létrejött a Transzjordániai Hasemita Királyság (a mai Jordánia),
azaz a palesztinai brit mandátumterületen már létrejött egy arab állam.
Amikor az ENSZ 1947-ben azt javasolta, hogy a Jordán folyó és a Földközi-tenger közé eső területet is osszák fel egy arab és egy zsidó államra, azt az arab fél elutasította és ily módon a tervezet nem bír jogi kötőerővel, ami azt jelenti, hogy
az 1922-es palesztinai brit népszövetségi mandátumszerződés marad érvényben, amely a zsidóság számára biztosította a nemzeti otthon létrehozását. Tekintettel arra, hogy az 1922-es szerződés óta napjainkig sem született más megállapodás, így azt semmi sem írja felül.
Ugyan az ENSZ időről időre elfogad, különböző Izraelt bíráló határozatokat, ám ahogy Mészáros István fogalmaz: „az ENSZ nem nemzetek fölötti, hanem nemzetközi szervezet, ezért Közgyűlésének és Biztonsági Tanácsának határozatai jogilag nem kötelezőek automatikusan, még akkor sem, ha azokat határozatnak nevezik. Kötelezővé az érintettek elfogadása által válnak.”
Ami az Európai Unió hozzáállását illeti, azt láthatjuk, hogy az integrációs szervezet meglehetősen képmutató a palesztin kérdést illetően. Ugyan szorgalmazza, hogy Izrael fogadja el a kétállami megoldást, de például Ciprus esetében ennek a modellnek az alkalmazásáról már hallani sem akar, annak ellenére, hogy Észak-Ciprus önálló államként való elismerése a kétállami megoldást szorgalmazók logikája alapján indokoltabb lenne, és akkor még nem is beszéltünk a katalánokról vagy az erdélyi magyarság helyzetéről.
Összességében elmondható, hogy az izraeli-palesztin konfliktusról napjainkban nehéz észérvek mentén vitatkozni, tekintettel arra, hogy a kérdést sok állam ideológiai vagy érdek alapon közelíti meg. Európa országainak törekedni kell az arab államokkal való jó kapcsolatok kiépítésére, de nem az izraeli emberek biztonságának feláldozása által.
Kíváncsi vagy az Izrael és a Hamász közötti konfliktus többi részletére is? A témában született írásainkat itt találod!
Írta: Zámbori Jonatán
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
