Tajvan megvédése egyáltalán nem volt prioritása az amerikaiaknak a kínai polgárháború végén. Egy, a térségben kirobbanó konfliktus ugyanakkor mindent megváltoztatott.
Tajvan önálló entitásként való kialakulását nem kell bemutatni: 1950 elején a kínai polgárháborúban vesztes Csang Kaj-sek csapatai vonultak vissza a szigetre, s alakítottak ki a szárazföldtől független államot. Az amerikai stratégia védelmébe vette a kommunistaellenes harcosokat, s azóta is őrködik a sziget biztonsága fölött. Azonban ez nem alakult így tudatosan, s még csak nem is automatikusan.
Az Egyesült Államok számára nem volt egyértelmű a feltartóztatás, sőt az oldalválasztás sem, amikor Japán 1945-ös veresége után ismét fellángolt a kínai polgárháború. Elsődleges hidegháborús ellenfele, a Szovjetunió nem állt egyértelműen a kínai kommunisták mellé, a világháború alatt is a nacionalista Csang Kaj-sekkel való megegyezésre sürgette őket. 1948-ban, amikor Csang már visszavonulóban volt, az amerikai külügyminisztérium úgy értékelte a helyzetet, hogy Kína kérdésében Amerika nem tud döntő szerepet játszani, amennyiben nem hajt végre egy óriási szárazföldi inváziót – amely nyilvánvalóan képtelenség. Éppen ezért fontos, hogy ne élezze ki a már amúgy is meglevő konfliktust a polgárháború győztesével. 1950 elején, amikor Csang csapatai visszavonultak Tajvanra, a külügyminisztérium szerint
még egy fél évig élhetett túl a sziget egy szárazföldi invázió előtt, amelyet az amerikai erők nem szándékoztak megakadályozni.
Ma nagyon fontosnak tűnik Tajvan geostratégiai helyzete, amely hozzáférést biztosítana a Kínai Népköztársaságnak a Csendes-Óceán nyugati részéhez. Azonban ekkoriban ez a megfontolás még nem volt döntő. Tajvan egy ritkán lakott, fejletlen, gyenge infrastruktúrájú sziget volt. A kínai kommunisták gyakorlatilag nem rendelkeztek flottával, de még a szovjet távol-keleti flotta sem volt komolynak mondható a második világháborút megnyerő amerikai armadával szemben.
Washingtonnak tehát összességében nem érte meg, hogy proaktívan védelmébe vegye Tajvant.
A Távol-Kelet egy másik régiójában azonban izzott a hangulat. A Koreai-félszigetet a háború végén kettéosztották, s az északi felét szovjetbarát, a délit Nyugat-barát kormány vezette. Folyamatosak voltak, sőt egyre erősödtek a határvillongások, és mindkét fél brutálisan üldözte a politikai ellenségeit. Kim Ir Szen, Észak-Korea vezetője Peking tudta nélkül kilobbizta Sztálinnál 1950 első felében, hogy repülőgépeket, harckocsikat és tüzérséget bocsásson a rendelkezésére, amivel megszállhatja Dél-Koreát. Ekkoriban úgy tűnt, hogy Koreát sem védi meg Amerika – kissé faramuci módon ennek az volt a legfőbb bizonyítéka, hogy az amerikai külügyminiszter egy beszédében nem említette meg Koreát az amerikaiak által Távol-Keleten megvédendő országok között. Ezt Moszkva kissé túlgondolva úgy értelmezte, hogy a félsziget szabad préda.
Az észak-koreai támadás meg is indult, jelentős sikerekkel, azonban az egész Távol-Keletre nézve súlyos következményekkel járt. Washington úgy értékelte a támadást, mint ami nyíltan a távol-keleti hegemóniáját kérdőjelezi meg. Mivel ekkoriban az amerikai kormány már egy, teljesen összefüggő tömbként értékelte a szovjeteket, a kínaiakat és Észak-Koreát, más területeken is igyekezett megerősíteni védelmi elkötelezettségeit. Így történt, hogy
az amerikai 7. flotta egyes egységei 1950 júliusának elején a Tajvant és Kínát elválasztó vizekre hajóztak, s Truman elnök nyíltan bejelentette, hogy az Egyesült Államok megvédi a szigetet.
Ez a kötelezettség aztán központi elemévé vált Amerika távol-keleti stratégiájának. Tajvan léte Kelet-Ázsia status quo-jának részévé vált, és ilyen módon évről-évre nagyobb sérelmet jelentett volna a nemzetközi rend számára, ha Kína megtámadja. Így történt, hogy egy sajátosan értelmezett regionális konfliktusra adott kapkodó amerikai válasz hetvenkét éve meghatározza Tajvan lakóinak sorsát és mindennapjait.
Írta: Farkas Dániel
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
