Miként lehet kriminalizálni a politikai iszlámot?

A nyugati világ csaknem húsz éve próbálja megfejteni az iszlámot, az iszlamizmust és az iszlamista terrorizmust, azonban az ezekkel kapcsolatos viták nem jutottak eredményre. A cikk szerzője szerint azért nem született megoldás, mert helytelen megközelítést alkalmaznak: „A terrorizmusnak nincs vallása” (a valóság: a terrorizmusnak nem is lehet vallása, az már egy más kérdés, hogy a terroristának van-e), vagy „már a Korán is tele van erőszakkal” (a valóság: a Koránba foglaltak azon múlnak, hogy a muszlimok mit kezdenek az olvasottakkal) jellegű kijelentések nem visznek előrébb.

A szabad társadalom ellenségeivel azonban nem szabad úgy folytatni a harcot, hogy közben feláldozzuk nekik magát a szabad társadalmat. Emiatt is bírálja Sebastian Kurz tweetjét, miszerint a szövetségi kancellár kriminalizálni kívánja a „politikai iszlámot”. Meggyőzően hangzik az a megközelítés, miszerint „nincs szabadság a szabadság ellenségeinek”, csakhogy egy alkotmányos államban ennek nincs létjogosultsága – állítja a szerző.

Pontosan mit is akar büntetni a szövetségi kancellár? A világon megannyi ember van, aki a béke, a demokrácia, az igazságosság, a nemek közötti egyenlőség és a szexuális önrendelkezés jogát nem a felvilágosodás eszméiből meríti, hanem az iszlám tükrében értelmezi. A hívők között pedig ugyanúgy vannak értelmiségiek is, akik a politikai iszlámot képviselik, és akárcsak a katolikus tanítás követői, ők sem szélsőségesek, nem dicsőítik az erőszakot, sőt inkább megvetendőnek titulálják. Ezáltal az olyan felhívások, mint például a Weltben megjelent „Állítsuk meg a politikai iszlámot!” címet képviselő cikk túlságosan pontatlannak mondható.

Sebastian Kurz értelmezésében a büntetendő személyek körét azon prédikátorok fedik le, akik a liberális társadalom alapértékei ellen munkálkodnak. Deniz Yücel felhívja a világ figyelmét arra, hogy nem elég gondolni valamire és sejteni azt, hanem elengedhetetlen lenne a pontos megfogalmazás is, főleg egy ilyen helyzetben, amikor törvénytervezet készül.

Mindeközben nehéz azt hinni, hogy a szövetségi kancellár ne tudná, hogy a jogszabálytervezet kis eséllyel menne át az osztrák alkotmánybíróság felülvizsgálatán (mind a politikai iszlám bűncselekménynek bélyegzése, mind a dzsihadisták börtönbüntetés utáni őrzése), valamint, hogy már hatályos jogszabályokkal (lásd például a szélsőséges csoportosulások tiltása vagy az illegális pénzáramlás figyelemmel kísérése) is elérhetnék a kívánt célt. Az író úgy foglalja össze, hogy ezen törekvések minden bizonnyal a bécsi terrortámadás után felmerülő kérdések elterelésére irányulnak. Ilyen kényes kérdés például, hogy miért hagyta figyelmen kívül az osztrák alkotmányvédelmi hivatal Szlovákia figyelmeztetését, miszerint egy potenciális merénylő náluk szándékozik fegyvert vásárolni.

Deniz Yücel rámutat arra is, hogy ezen „elterelés” nem csupán a konzervatív választókat szolgálja, hanem azoknak is a segítségére siet, akiket bár felháborít a törvénytervezet, de így nem kell kényes kérdésekre válaszolniuk. Ennek értelmében azon muzulmánok és muszlim egyesületek képviselői, akiknek bár semmi közük az erőszakhoz, de például Mohamed próféta karikatúráit felháborító halálos bűnnek tekintik, és nem a véleménynyilvánítás, valamint a művészi szabadság kifejezéseként; emellett a homoszexualitást szintén bűnként és betegségként értelmezik, szeretnek úgy gondolni és hivatkozni magukra, mint a „nyugati rasszizmus” áldozataira. Azonban amíg ezen nézeteiket nem gyűlöletbeszéd formájában hozzák nyilvánoságra, nem büntethetőek. Ugyanakkor politikai és társadalmi problémát jelentenek, táptalajt biztosítva a radikalizációnak és legrosszabb esetben a terrorizmusnak is. Az említett világnézetek mindazonáltal nem csak az iszlamisták körében terjedtek el, így a politikai iszlámra való összpontosítás nemcsak, hogy túl tág, de túl szűk körű törekvés is.

Szemlézte: Spiesz Bianka