Egyértelműen történelminek nevezhetőek a szeptember elsején lezajlott németországi tartományi választások eredményei. Türingiában ugyanis a szélsőjobboldali AFD (Alternative für Deutschland) nyert. Ezen győzelem már csak azért is érdekes, mivel utoljára Adolf Hitler volt az, aki ugyan országosan, de demokratikus választáson győzött Németországban, méghozzá szélsőjobboldali színekben. Ráadásul a jelenleg kormányon lévő „jelzőlámpa koalíció” tagjai (SPD, Die Grüne, FDP) kifejezetten rosszul teljesítettek mind Szászországban, mind pedig Türingiában. Kérdés azonban, hogy a választás eredménye csak regionálisan értelmezhető, vagy sokkal inkább egy országos trend kirajzolódását láthatjuk. Cikkünkben megpróbálunk rávilágítani a német politika alakulására.
A 2021 óta hatalmon lévő, úgynevezett „jelzőlámpa koalíció” komoly kihívásokkal találta magát szembe. Az ukrajnai háború nyújtotta energetikai kihívás, Kína gazdasági bővülésének megtorpanása és a német lakosság fogyasztásának csökkenése mind negatív hatással bírnak Európa legerősebb gazdaságára. A technokrata Scholz kormány pedig nem is nagyon tudott mihez kezdeni a helyzettel, ugyanis a probléma nemcsak gazdasági eredetű, hanem geopolitikai is. Berlin az oroszokkal ápolt kapcsolatai miatt kifejezetten hátrányba került az európai porondon, ugyanis a „politikai szakítás” a németeknek fontos energetikai előnyét is beárnyékolta.
Nem csoda, hogy a második negyedévben nemhogy nőtt, hanem csökkent a német gazdaság. Ezen negatív folyamat pedig értelemszerűen komoly hatással van régiónkra és így hazánk helyzetére is. A német tőke egyik legfontosabb ereje az autóipar, amely láthatóan nem találta meg a megfelelő válaszokat az elektrifikációra.
A nem éppen kecsegtető makrogazdasági mutatók mellett komoly problémát jelent a romló közbiztonság is. Emiatt már felröppentek olyan hírek, amelyek szerint a szociáldemokrata Olaf Scholz is támogatná egy, a britekéhez hasonló Ruanda-terv kialakítását. Egy ilyen koncepció végrehajtásával gyakorlatilag a bűncselekményeket elkövető, bevándorló háttérrel bíró lakosokat kitoloncolnák az adott célországba. Ebben az esetben az afgánokról került elő egy tervezet. Az újabb migrációs hullám (amelyet a 2021-es tálib hatalomátvétel eredményezett) által nyújtott kihívás pedig arra sarkallta a jelenlegi német vezetést, hogy Üzbegisztánnal tárgyaljon a Németországban élő afgánokkal kapcsolatban, méghozzá a már említett módot preferálva.
Tehát láthatóan már a baloldali szociáldemokraták is változtatnának korábbi migrációs politikájukon. Igaz, egy ilyen módosítás nem megy egyről a kettőre, hiszen a megfelelő jogi felhatalmazás mellett a bürokráciát és a rendvédelmi szerveket is fel kell készíteni rá. Részben a lassúságot és a jelzőlámpa koalíció nem egységes narratíváját használta ki ügyesen a CDU és az AFD.
A két jobboldali párt igencsak jól szerepelt a szászországi és a türingiai választásokon. Habár itt fontos kiemelni, hogy az AFD a szász és türingiai tartományokat korábban is „hazai pályaként” kezelhette. A sikeresség pedig annak is köszönhető, hogy Kelet-Németországot a mai napig nem sikerült „teljesen integrálni” a nyugatias Németországba, így a „szélsőségesebb” megoldásokat kínáló pártok, legyen szó akár a szélsőbaloldalon lévő Die Linke-ről, vagy a szélsőjobboldalról érkező AFD-ről, kifejezetten előnyt élveznek.
Azonban az AFD számára nehézséget jelent a rendkívül negatív hírneve, emiatt nagy valószínűséggel nem fog tudni kormányra kerülni egyik tartományban sem. A mainstream pártok gyakorlatilag kijelentették, hogy nem hajlandók együttműködni az AFD-vel. Ez azonban nehéz helyzetet eredményez, mivel Türingiában az AFD meg is nyerte a választást. Talán adná magát a helyzet, hogy a CDU-val próbálkozzanak együttműködni, azonban itt fontos látni, hogy ha még Friedrich Merz rá is bólintana, akkor sem biztos, hogy szövetségi szinten előnyre tenne szert ezzel a CDU. A kereszténydemokratáknak ugyanis országosan kell jó eredményt elérniük, az AFD-vel való együttműködés pedig a mérsékeltebb (die Mitte) szavazók körében lenne „kellemetlen”. Emiatt akár kisebbségi tartományi kormányok alakítására is fel lehet készülni.
A szövetségi kormánnyal szembeni bizalmatlanság, a volt NDK-s tartományok lemaradottsága és a 90-es évek kellemetlen tapasztalata, hogy Nyugat-Németország „kolonizálja” a kelet-német területeket; mind elősegítették az olyan szélsőségesebb pártok előretörését, mint az AFD, vagy akár a korábban jól szerelő die Linke. Vagyis látható, hogy az AFD inkább a volt NDK területén képes komolyabb sikereket elérni.
Habár érdemes hozzátenni, hogy a szélsőbaloldalon is markáns átalakulásnak lehetünk szemtanúi. A Die Linke (A Baloldal), amely az NDK-t uraló államszocialista pártnak az utódja, komoly nehézségekkel találta magát szembe. Sahra Wagenknecht lázadásával gyakorlatilag kettészakadt. 2024-ben megalapította több képviselőtársával a Sahra Wagenknecht Szövetségére hallgató pártot, amely rendkívül érdekes politikát képvisel, ugyanis szélsőbaloldali pártként kifejezetten a migráció visszaszorítása mellett érvel, illetve az ukrajnai háborúval kapcsolatos álláspontja is közelebb áll az AFD-hez, hiszen mind a két párt rendkívül kritikus a Nyugat ukrajnai szerepvállalásával, illetve a támogatások mértékével. Ennek ellenére Wagenknecht kijelentette, hogy nem hajlandó együttműködni az AFD-vel.
Németország a mai napig megosztott politikailag, így hát nem csoda, hogy a nyugat-német területeken jól szereplő zöldek, liberálisok, vagy éppen a szociáldemokraták nem tudnak olyan eredményeket elérni a volt NDK területén, mint radikálisabb társaik. Egyszerűen más jelszavak tudják megmozgatni a kelet németeket, mint nyugati honfitársaikat. A hagyományos baloldali pártok sikertelensége ellenére a konzervatív CDU tudott egyedül sikeres lenni. Láthatóan Friedrich Merz, a CDU erőskezű vezetője, sikeresen tudta egyben tartani pártját, illetve markáns választ tudott találni a migrációval kapcsolatos kihívásra. Azonban
ez nem jelenti azt, hogy Merznek egyszerű volna Angela Merkel örökségét rendezni.
Nehéz utat találni a „die Mitte” (a közép) örökségét fenntartók és a konzervatívabbnak számító CDU elit között. Ez már azért is lehet kellemetlen, mert az elemző intézetek a jövőre esedékes szövetségi választásokra egy koalíciós kormányt vizionálnak. Az egyik forgatókönyv szerint egy nagykoalíció (CDU-SPD) jöhet létre, ehhez azonban a kereszténydemokratáknak és a szociáldemokratáknak is egy irányba kellene tartaniuk.
Idén van még egy megmérettetés, méghozzá a szintén kelet-németországi brandenburgi tartományi választás. Itt azonban már más a helyzet, ugyanis a jelenleg kormányfőt adó SPD-nek kellene sikert felmutatnia. 2019-ben ők kerültek ki győztesként; azonban, ha itt is teljesül a papírforma, vagyis bekövetkezik a kormánypártok „bukása” és a jobboldali pártok erősödése, akkor az SPD komoly válságba kerülhet. Egy szociáldemokrata bukás esetén még jobb helyzetbe kerülhetnek a körvonalazódó együttműködésben a kereszténydemokraták. Azonban
Merz számára az sem előnyös, ha nagyot esnek a szociáldemokraták Brandenburgban vagy éppen országosan, ugyanis akkor egy harmadik pártot is be kell emelni a későbbi együttműködésbe.
A zöldekkel való ellenszenv jelentős a CDU szavazók körében, így az sem esélyes. Egy februári felmérés szerint a kereszténydemokrata voksolók 54%-a ellenzi a CDU-Die Grüne együttműködést. A liberálisok történelmi mélyponton vannak (5%). Így hát nem maradt más, mint a szélsőbaloldalon lévő Sahra Wagenknecht vezette szövetség, illetve az ellenpólust képező AFD. Jelenleg azonban Friedrich Merz egyik szélsőséges párttal sem tervez ténylegesen együttműködni. Ha pedig erre adná a fejét, akkor azt időben kell elkezdenie, hiszen az AFD és a szélsőbal kifejezetten elutasított a CDU körében. Vagyis az országosan első helyen álló kereszténydemokratáknak két dolgot kell tenniük, jól szerepelni Brandenburgban, illetve kivárni, hogy láthatóvá váljék, kivel érdemes együttműködni a jövőben.
Szemlézte: Szabó Bence
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
