„Hogy megérthessük, hogyan fogja a holnap technológiája megváltoztatni életünket, vissza kell tekintenünk arra, miben tévedtek – és miben volt igazuk – a tegnap futuristáinak.” Ezzel a mondattal kezdi Steve Lagerfeld Lessons of the First Automation Crisis című cikkét a The American Interest hasábján.
Lagerfeld a hatvanas évek szabadidő-krízisét véli felfedezni a mesterséges intelligencia és egyéb új technológiák térnyerésével, és a jövő problémájának megoldását a múlt gondolkodóinak módszereiben keresi.
A huszadik század derekán a semmiből megjelenő számítógépek és automatizált gyártástechnológia előre nem látott következményeket hozott magával és új félelmeket ébresztett a dolgozó emberekben. Akárcsak az ipari forradalmakat követően, ismét megnyílt a lehetőség a személyes szabadidőre, ami a munkalehetőségek beszűkülését és a céltalan semmittevés veszélyét hozta magával.
Az akkori utópista-futurista irodalom megragadta a lehetőséget a felcsapó félelemhullámban, és a munkanélküliség évezredes szörnyképét vetítette az olvasók szeme elé. Neves egyetemi professzorok és későbbi Nobel-díjas tudósok nyilvánították ki egyre pesszimistább nézeteiket a jövő automatizálásával kapcsolatban, a vitát két ágra szakítva: az egyik csoport a méretbeni terjeszkedésben látta a megoldást, míg a másik teljes gazdasági strukturális átmenetet követelt.
Megint mások sokkal optimistább jövőt láttak az automatizálással és az úgynevezett „kiberforradalommal” eljönni. Ők az új technológiákban a gazdaság növekedésének potenciálját látták meg, és számukra ennek a hatalmas jövőbeni többletnek az elosztása jelentett kihívást. A robotizálás által előállított javakat körültekintően kell elosztani az egyenlőtlenség elkerülése érdekében.
Ám a félelmekkel és vészterhes jóslatokkal ellentétben a várt automata-forradalom nem következett be. Az USA harminchat legnagyobb iparágából mindössze huszat érintett valamelyest, a többit teljes mértékben elkerülte az automatizálás. Ezzel a vita befejezettnek és lezártnak látszott.
A 2000-es évekre világossá váló globális szintű gazdasági egyenlőtlenség olyan méreteket öltött, hogy a 21. század írói és akadémikusai ismét a régmúlt félelmei felé fordultak. Az internet, a szuperszámítógépek, a mesterséges intelligencia és a határok nélküli online piacok új veszélyforrásokat rejtenek korunk gondolkodói szerint.
Steve Lagerfeld ezen gondolatok és előrejelzések helyességét kérdőjelezi meg, azzal érvelve, hogy az előző század már fent említett kritikusai sikeresen találtak rá az akkori problémák által érintett területekre, ám azok fontosságát túl nagyra becsülték. Ilyen volt például az automatizálás térnyerésétől való félelem, ami munkalehetőségek millióinak elvesztésével kecsegtetett. A várt katasztrófa azért nem következett be, mert az USA egész gazdasági szerkezete átalakult, így az érintett területeken dolgozók nagyon nagy számban tértek át más iparágakra. A tegnap futuristái továbbá a felszabaduló szabadidővel kapcsolatban is elszámolták magukat, habár talán kisebb mértékben.
Összefoglalva Lagerfeld következtetéseit a következőket vonhatjuk le tanulságképpen: (1) a jövő nem pont olyan lesz, mint a ma, csak nagyob és jobb változatban; (2) minden változásnak több idő kell, mint ahogy azt ma jósoljuk; (3) a technológiai változás világszintű eloszlása nem egyenletes, ezért annak hatásai is csak idővel lesznek érezhetők mindenhol; és végül (4) a változás gyorsulása egyáltalán nem szükségszerű, elképzelhető annak lassulása – és akár megállása – is.
Steve Lagerfeld „egészséges szkepticizmusra” szólítja fel a modern gondolkodókat és óva inti őket a félelemkeltésről, habár mindannyiunkat figyelmeztet a változásra való felkészülés fontosságára.
Szemlézte: Sajti Konor
