Obama megásta az idealizmus sírját

Barack Obama volt amerikai elnök megtévesztő viselkedése és háborús uszítása megölte az első kampánya alatt ígért „remény és változás” eszményét. És ez nem is fog hiányozni – írja James Bovard, a The American Conservative szerzője.

H.L. Mencken már száz éve megírta, hogy az amerikaiaknak elege van a burkolt, zavarba ejtő, valóságtól elrugaszkodott idealizmusból. Kritikájával ekkor Woodrow Wilson elnököt illette, de mondandója szinte változatlanul ráilleszthető Obama örökségére is, hiszen Wilson óta ő hiteltelenítette el legjobban az idealizmust.

A Bush-korszak demagógiáját követően az „igen, képesek vagyunk rá” mottóval fémjelzett Obama-kampány meggyőző erővel söpört végig az amerikai társadalmon, elhitetve az emberekkel, hogy elnökként ő egymaga képes helyrehozni a kormányzat morális tündöklését. 2009-es beiktatásakor a demokrata elnök az alapító atyák idealista elhivatottságára utalt, a média pedig rögvest egy új politikai kor eljöveteléért örvendezett. Ezután gyakorlatilag az egész világ szentté avatta az új elnököt; mindössze 12 nap hivatalban töltött idő után Nobel-békedíjra jelölték, amit év végén meg is nyert. A rangos elismerés átvételét nem sokkal követte a bejelentése az afganisztáni katonák számának megháromszorozásáról. Obama elnöksége alatt összesen hét nemzet lebombázásáért volt felelős, a kritikát pedig a Nobel-díj által képzett védőburok bármikor képes volt lepergetni.

Obama idealizmusa hamar alkalmassá vált a szövetségi vétségek véka alá rejtésére. A holokauszt 2009-es emléknapján az elnök szónoklatában úgy fogalmazott, hogy „le kell küzdeni a csendet, mely a gonosz legnagyobb összeesküvőtársa”. Ironikus módon még aznap elvetette egy, az előző adminisztráció bűneit feltárni hivatott bizottság felállítását. Emellett a CIA-nál tett látogatásakor méltatta a szervezet munkáját, majd úgy döntött, nem kezdeményez eljárást azokkal az ügynökökkel szemben, akik egy titkos nemzetközi kínzási együttműködést hoztak létre. Az adminisztráció a kínzás áldozatai által indított pereket egytől egyig mind megfúrta. Az indoklás mindvégig a következő volt: „Fontos, hogy ne hátra, hanem előre tekintsünk”.

2011-ben Obama elrendelte Líbia bombázását „demokratikus értékekre és eszmékre” hivatkozva, mondván, ezek az „igazi mércéi az amerikai vezérszerepnek”. Azzal persze mit sem foglalkozott, hogy a megdönteni kívánt Kadhafi diktatórikus rezsimje a lakosságot fenyegető terroristákkal harcolt. Az elnök eltántoríthatatlanul meg volt győződve küldetésének jogosságáról. A beavatkozás utáni, káosz sújtotta Líbiában négy amerikai polgár is életét vesztette a bengázi konzulátus elleni támadásban. Obama az áldozatokat a bátorság, a remény és az idealizmus megtestesítőiként búcsúztatta. Jóllehet nyugalomra intő retorikája képtelen volt megakadályozni a rabszolgapiacok – ahol nyíltan adtak-vettek fekete migránsokat – elterjedését Líbiában.

A szerző nézőpontja szerint a demokrata államfő legmegdöbbentőbb hagyatéka mégis az a követelés volt, mellyel előjogot akart szerezni a terroristagyanús személyek – legyen az akár amerikai állampolgár – kiiktatására, mindenféle tárgyalás, előzetes értesítés vagy a jogszerű tiltakozás lehetősége nélkül. Bovard hozzáteszi, hogy Obama ügyvédjei még a halálos ítélet megalapozottsági feltételeit sem voltak hajlandóak a nyilvánosság elé tárni. A dróntámadások rendszeressé váltak, az elnök pedig személyesen választotta ki a következő célpontot az úgynevezett „terror kedd” keretein belül.

Az elnök kampányában megénekelt idealizmusa évről évre mélyebbre süllyedt a hazugságok és a hatalommal való visszaélés mocsarában. Jelöltként átláthatóságot ígért, és a lehallgatásoknak is véget kívánt vetni. Elnöksége folyamán ezzel szemben csak még inkább elterjedt a kémkedés és a Nemzetbiztonsági Ügynökség illegális adatlopási tevékenysége. Elítélte az extrémizmust, ugyanakkor adminisztrációja Szaúd-Arábiával együttműködve fegyvereket küldött terrorista csoportoknak, amelyek szíriai civileket mészároltak le Bassár el-Aszad rezsimjének sikertelen megdöntési kísérlete során. Obama olyan demokráciában volt érdekelt, melyben a hatalmat gyakorlók vétkeikért nem fizetnek meg. Amint azt a New York Times is megjegyezte a 2016-os elnökválasztás után: „az Obama-adminisztráció a bíróságon küzdött a korábbi, Bush-kormányhoz köthető gyakorlatok jogszerűségének megőrzéséért”. A nyolcéves periódus így a kormányba vetett bizalom fellendítése helyett csak megerősítette az amerikai társadalom bürokrata vezetés iránt táplált erős gyanakvását.

Immáron nem a patriotizmus, hanem az idealizmus jelenti a bűnös politikus utolsó mentsvárát – világít rá a szerző. Ezzel az irányzattal próbálta igazolni Kennedy, Johnson és Nixon a vietnámi háborút, Bill Clinton a szerbiai bombázást, George W. Bush pedig az iraki pusztítást. A főáramú média a szerző elmondása szerint szinte mindig az elnökök védelmére kelt, s külföldi vérengzésüket magasztos cikkekkel leplezte. Az idealizmus arra ösztönzi az embereket, hogy a politikát egy hitalapú tevékenységként fogják fel, ezáltal pedig a politikus személyét manipulatív érdekember helyett megmentőként vizionálják. Az idealisták szerint a politikus semmitmondó, jámbor retorikája csökkenti a későbbi szószegéseket, kihágásokat.

A média a szerző vélekedése szerint idealista burokkal fogja körülvenni Bident elnöksége idején, csakúgy, mint azt már kampánya alatt is tette. „A különbség csupán annyi, hogy a kezdetek amerikai államférfiúi az alkotmányt idealizálták, míg Biden karrierjét pont az alkotmányos jogok elmosásának szentelte” – kifogásolja Bovard, majd példákat is sorol ennek alátámasztására. Először is a demokrata politikus nevéhez volt köthető az a szövetségi vagyonelkobzási program, ami jogtalanul fosztott meg ártatlan amerikaiakat több milliárd dollártól. A New York Times beismerte, hogy a börtönpopuláció robbanásszerű növekedése is részben Biden számlájára volt írható a '90-es években.

Az új elnök viszont minden bizonnyal feledtetheti piszkos múltját, ha síkra száll a Washingtonban közkedvelt idealista gondolkodásmódért. Trump „mély állam” – tehát egy feltételezett háttérhatalom – elleni szüntelen vádaskodása után a politikai elit alig várja, hogy a szövetségi kormányt ismét piedesztálra emelhesse. A Washington Post egyik főcíme egyenesen azt állította, hogy „a washingtoni arisztokrácia reményei szerint Biden elnöksége ismét naggyá teszi a smúzolást”. Továbbá abban bíznak, hogy az idealizmus varázserejű szókészlete visszatereli az embereket a felsőbbrendű politikai elit alá.

Wilson nem sokkal azután, hogy elhagyta a romokban lévő, totalitárius rendszereknek megágyazott Európát, azt jósolta, hogy az „idealizmus meg fogja menti a világot”. Mára az idealizmus többnyire a politikusok kétségbevonhatatlan kiszolgálásának mézesmázos megfogalmazásává vált. A legfrissebb ilyen élmény Obama „politikai realitást elmosó, kölcsönzött dicsfényéhez” kötődik. Amerika nem engedheti meg többé, hogy idealista vezetők ragadják magukhoz a hatalmat, és az eszmény leple alatt új háborúkat indítsanak – zárja gondolatait James Bovard.

Szemlézte: Irlanda Balázs

Forrás