Közgazdászok és filozófusok gondolatai, akár igazuk van, akár tévednek, nagyobb hatással bírnak társadalmunkra, mint az elsőre látszódhat. Az idén áprilisban elhunyt Gary Becker hagyatéka is hasonlóan jelentős. Guy Sorman a City Journalben megjelent cikkében részletesen elemzi Becker elgondolásait és eszméit.
*
„Filozófusok és közgazdászok eszméi határozzak meg a közgondolkodását. Még a magukat praktikusnak gondoló emberek is mélyen legbelül valamilyen intellektuális befolyás alatt élnek.” Így vélekedett John Maynard Keynes 1936-ban megjelent „The General Theory of Employment, Interest and Money” konklúziójában. Úgy tűnik, valóban igaza volt, legalábbis saját esetében biztosan. A keynesianizmus doktrínaként csak a '70-es években jelent meg, jóval Keynes halála után. Nixon elnök, aki kijelentette, hogy „mától gazdasági kérdésekben Keynes-párti vagyok”, valószínűleg igen keveset olvashatott a híres közgazdász műveiből.
Keynes aforizmája helytálló a szabadpiacpárti közgazdászok esetében is. Sokuknak nem kellett az utókor védelmére hagyatkozniuk. Friedrich Hayek például élete során vált ismert és befolyásos közgondolkozóvá. Elképzelései befolyásolták Margarat Thatchert és Ronald Reagant is. Egy másik híres közgazdász, Milton Friedman pedig megélhette, hogy saját monetáris teóriái járultak hozzá a hiperinflációt felszámolásához. Egy harmadik Nobel-díjas közgazdász, az idén áprilisban elhunyt Gary S. Becker, élete során kevésbé volt híres, mint Hayek vagy Friedman, de ötletei komoly közgondolkodásbeli innovációkat ihlettek meg.
Még ha a Becker ötleteit implementáló politikusok nem is olvasták a közgazdász összes művét, több helyen is találkozhattak gondolataival. Rendszeresen olvashatták a Business Week hasábjaiban vagy népszerű blogján, amelyet Richard Posner bíróval írtak közösen. Becker egyes korábbi tanítványai pedig valóságos bestsellert csináltak teóriáiból, hiszen szinte mindenki hallott már Steven Levitt és Stephen Dubner sikeres „Freakonomics” című könyvéről. Így elmondhatjuk, hogy Becker hírneve halála után is tovább nő, ami feltétlenül pozitív jelenség a közgazdasági és közpolitikai viták szempontjából is.
*
Becker élete során arra törekedett, hogy piaci alapú megoldásokat kínáljon olyan területeken (pl. bűnözés, diszkrimináció, egészségügy, városi közlekedés), amelyekre közgazdászok korábban nem gondoltak. Mint más tudományokban, úgy a közgazdaságban is szükség van elméletekre. Bár az egyes teóriák nem írják le tökéletesen a valóságot, de csak rajtuk keresztül tudjuk elképzelni világunkat. Becker gondolatait a racionális döntések elméletében fogalmazta meg, de úgy gondolta, egy teória soha sem lehet végleges. Karrierje során sokat támadták különböző tudományos területekről, mint a szociológia, vagy a pszichológia, mert ezen ágak szakmai kérdéseire is vonatkoztak az elméletei. Becker mindig alaposan végiggondolta a kritikusai álláspontjait és gyakran be is építette azokat elméleteibe. Ez az intellektuális nagylelkűség bizonyítja, hogy inkább klasszikus liberális gondolkodó volt, mintsem autokrata ideológus, aminek oly gyakran nevezték.
A racionális döntések elmélete szerint minden emberi lény minden civilizációban úgy dönt és cselekszik, mintha racionális lenne. „Soha senki nem mondta, hogy az emberek tökéletesen racionálisak lennének. Emberek hibáznak, gyakran pedig emóciók is befolyásolhatják döntéseiket. Az elméletem ezt elejétől fogva figyelembe veszi. Érvelésem szerint viszont, ha individuumok csoportosulásait nézzük, akkor a piacok sokkal jobban teljesítenek mint bármely más eddigi alternatíva” − nyilatkozta Becker 2009-ben. Véleménye szerint az élet minden területén vállalkozóként viselkedünk, akik ösztönzőkre és lehetőségekre reagálnak; és ezek függvényében a legtöbb esetben racionális döntéseket hozunk. Ha megnézzük Becker egyik legvitatottabb tanulmányát a családokról, láthatjuk, hogy a szülők a gyerekek számát úgy választják meg, hogy az hosszú távon maximalizálja a család összvagyonát (hasonlóan a cégekhez). Továbbá a szülők gyermekeik tanulmányaiba is invesztálnak, hogy maximalizálni tudják emberi tőkéjüket. Utódaik iskoláztatását olyan befektetésnek tekintik, melynek reményeik szerint pozitív hozománya lesz a jövőben. Az emberi tőke nem Becker találmánya – köztudott, hogy a kognitív képességek, a know-how, a kreativitás és más mentális képességek haszont generálnak egy modern gazdaságban –; de ő volt az első aki szisztematikusan felhasználta egy tézisének alapjául. Észrevette, hogy egy olyan korban élünk, amelyben az emberi tőke értéke meghaladja a fizikális tőke értékét, és kortársainak is felhívta erre a figyelmét.
A racionális döntések elméletének egy másik híres példája a kriminalitás. Becker már 1950-ben megmutatta, hogy a bűnözők viselkedése a várható „piaci” profit és az érzékelt „piaci” kockázat aránya szerint változik. Ha egyes elkövetett bűnök alacsony kockázattal járnak, akkor bűnözők motiválva érzik magukat, hogy elkövessék azokat. Ellenben, ha nagyobb büntetésre számíthatnak, kockázatosabbá válik a vállalkozás és lehet, hogy a rizikó nem párosul az adott szinthez elvárt profittal. Viszont ha a büntetések túl kemények, abban az esetben az elkövetett bűnök súlya fokozódhat, mert az elkövetők úgy gondolhatják, hogy nincsen veszíteni valójuk. Becker ezen megfigyelése nem pusztán spekuláció, hanem egy statisztikai adatokra alapozott matematikai modell eredménye. Megfigyeléseit újságokban, konferenciákon és más csatornákon is népszerűsítette. Kutatása komoly hatással volt a kriminálpolitikára, mely így sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett egy kiegyensúlyozott ösztönző és büntető rendszer kialakítására. Az ebből következő bűnmegelőzési innovációk segítettek többek között a New York-i bűnözés visszaszorításában is.
*
Becker ötletei egy másik komoly városi probléma, a közlekedési dugók megoldásában is segítettek. A hagyományos megoldás erre a kérdésre az utcák kiszélesítése, a lámpák állítása és átütemezése, alagutak és felüljárók építése volt, abban bízva, hogy folyamatosabbá válik a közlekedés. Ezen intézkedések általában kevés hasznot hoztak, sőt gyakran rontottak a közlekedési körülményeken; mivel általuk több ember érezte felbátorítva magát, hogy autóval menjen a városba, ami túlterhelte az újítások kapacitását. Becker ehelyett egy egyszerű piaci számítást alkalmazott. Mindenki, aki saját gépjárművel érkezett a városba, valamilyen racionálisnak tűnő megfontolásból tette ezt (például kényelemi vagy idővel kapcsolatos szempontok). Az autós ezen döntése viszont más autósokra is kihat, mivel nagyobb az általa is generált dugó, melynek ő maga is áldozata. Közgazdászok ezt negatív externáliának nevezik. Összességében ezáltal az összes autós veszít. „Az idő amit az emberek közlekedési dugókban állva töltenek, »eredménytelen ár« (inefficient price), mivel az elvesztegetett idő senkinek nem nyújt előnyt” − érvelt Becker. Számításai szerint a közlekedési dugók évente átlagosan 50 milliárd dollárba kerülnek az amerikai gazdaságnak.
Egy egyszerű piacalapú koncepció viszont hatásos megoldást kínálhat a probléma orvoslására. Egyes városrészek költségessé tétele „dugódíjakkal” komolyan csökkenthetné a belváros forgalmat. Ez a modell már évek óta sikeresen működik London belvárosában, ahol a bevezetését követően a közlekedési dugók 20%-kal csökkentek, mivel sokan áttértek az olcsóbb tömegközlekedésre. Michael Bloomberg, New York korábbi polgármestere is megpróbálkozott egy hasonló javaslattal, de komoly ellenállásba ütközött és így leszavazták ötletét. Becker úgy érezte, hogy Bloomberg nem tudta kellőképpen kommunikálni a koncepció lényegét és a dugók által okozott költségeket New York lakosai felé. Becker a londoni megoldással sem volt teljesen elégedett, hiszen a közlekedési dugók időtől függően alakulnak ki, így az árat is ennek függvényében kellene megszabni. A jövőben valószínűleg sok más városban is bevezetik majd a dugódíjat, hiszen a városvezetők felismerték, hogy hatékonyabb egy ilyen jellegű módszer alkalmazása, mint a költséges infrastrukturális beruházások.
*
Becker független gondolkodóként mindig kiállt elvei mellett és attól sem riadt vissza, hogy provokátorként tekintsenek rá. Meggyőződése volt, hogy a piacalapú megközelítések megoldást kínálhatnak akár elvontabb és érzékenyebb problémákra is. Ötletei között szerepelt egy piacalapú bevándorlási rendszer kialakítása is: a bevándorlók azzal a meggyőződéssel indulnak el Amerikába, hogy ott jobb megélhetést találnak. Mivel az amerikai állam, sok nyugat-európaival ellentétben nem kínál jóléti juttatásokat, a bevándorlók többsége dolgozni fog. Egy mexikói vagy kínai bevándorló Amerikában dolgozva sokszorosát keresi, mint amire saját országában lehetősége lenne. Ebből kiindulva Becker úgy gondolta: az immigránsok, legyen szó legális vagy illegális bevándorlókról, hajlandóak lennének fizetni egy ilyen lehetőségért, mint ahogy diákok és családjaik is fizetnek felsőoktatási képzésért, hogy a későbbiekben jobb kereseti lehetőséghez jussanak. A vízumkérvényezők sokban hasonlítanak a diplomát megcélzó diákokhoz: vállalkozók, akik humán tőkébe fektetnek. Becker ezért azt javasolta, hogy minden vízumnak legyen meg a saját ára, amelyet a piac szabályoz. Ez az amerikai adózóknak is előnyt jelentene, mivel a vízumokból származó bevételek csökkentenék a határellenőrzési kiadásokat, illetve a rendszer csökkentené az illegális bevándorlók arányát. Akik azon gondolkoztak, hogy pénzt és időt befektetve feketén érkezzenek az Egyesült Államokba, ezt így legális úton is megtehetnék. Továbbá a vízumba invesztált pénz is arra ösztönözné a bevándorlókat, hogy dolgozzanak és ezáltal megtérüljön befektetésük.
Gary Becker rendszerében nem lennének különösebb előnyben a gazdag immigránsok a szegényebbekkel szemben, hiszen már jelenleg is magas tőkeállománnyal kell rendelkeznie annak, aki be akar jutni Amerikába. Sőt, a piacalapú rendszeren belül Becker ki akarta terjeszteni a vízumvásárlási lehetőséget a kevésbé tehetős rétegekre is, akik hitellel juthatnának vízumhoz, amit majd ledolgoznának (hasonlóan a diákhitel koncepcióhoz). A modell egyetlen vesztesei az illegális embercsempészek lennének.
Becker tudta, hogy a vízumpiac nem lenne tökéletes. Nem mindenkinek térülne meg a vízumba fektetett pénze, sőt egyes esetekben előfordulhatna az egyén teljes csődje, amely az adófizetők pénzébe kerülne. Ez is tükrözi a valóságot, hiszen a közgazdaságtanban az egyén sorsa megjósolhatatlan és rejtve marad a statisztikai adatok mögött. Ennek ellenére Becker érvelése szerint az általa javasolt modell sokkal hatékonyabban és jobban működne, mint a jelenlegi bevándorlási rendszer.
*
Egy másik terület, melynek szüksége lenne piac alapú megoldásokra, az egészségügy, ezen belül pedig az átültethető szervek elérhetősége. Fejlett országokban tiltják a szervekkel való nyílt kereskedelmet. Becker úgy gondolta, mindez csak azért történik, mert a tiltott tranzakciók sértenék azokat, akiket nem érintenek (bár véleménye szerint ezen sérelmek bővebb magyarázatra szorulnának). Franciaországban például törvény tiltja a vér árusítását. Ennek következménye, hogy francia kórházakban gyakori a vérhiány. Ellenben Amerikában, ahol lehetséges pénzért vért adakozni, sokkal nagyobb vértartalékokkal rendelkeznek a kórházak. Ha ehhez hasonlóan az emberi szervek is részesei lennének egy legitim piacnak, a pácienseknek nem kellene éveket várniuk máj vagy vesebeültetésekre. 2012-ben 95 ezer amerikai volt várólistán vesebeültetésre, ezzel szemben csak 16.500 beültetésre került sor abban az évben. Ha lehetőség lenne élő donoroktól szerveket vásárolni (Becker egy vese árát 15 ezer dollárra becsülte), szűkülhetne a hatalmas szakadék kereslet és kínálat között. Természetesen ezen rendszer kialakításához fontos a szükséges jogi intézkedéseket meghozni a visszaélések elkerülése végett.
Becker felismerte, hogy a társadalom valószínűleg nem lenne nyitott egy ilyen jellegű rendszer bevezetésére, így ő is csak hosszú távon tartotta megvalósíthatónak. Ezért egy másik piac alapú megoldással állt elő: koncepciója szerint előre lehetne fizetni embereknek, hogy haláluk bekövetkezte esetén adományozzák szerveiket. A „szervpiac” egyetlen alternatívája az egyes páciensek megromlott életszínvonala és korai haláluk. Továbbá, akik most hozzájutnak ritka szervekhez, általában titokban lesznek kiválasztva az orvosi kar által, vagy pedig feketén szerzik be a szükséges szervet. Ez a rendszer a jobb kapcsolati hálóval rendelkező gazdagoknak kedvez. Becker úgy gondolta, hogy a legitim szervkereskedelem a mostanival szemben sokkal hatékonyabb, átláthatóbb és morálisabb is lenne.
*
Amellett, hogy társadalmi problémákra kínált piacalapú megoldásokat, Becker leleplezte az állami túlszabályozások és túlköltekezéseknek hatástalanságát is. Ez egy különösen fontos feladat volt, hiszen a „szabályozó és költekező dajkaállam” megközelítés sok politikust és közgondolkozót elcsábított már. Ez a megközelítés feltételezi az emberekről, hogy nem képesek maguktól racionális döntéseket hozni. Az effajta rendszerek kezdetben azért lehetnek sikeresek, mert káros hatásaik eleinte nem látszódnak tisztán.
A túlszabályozás egy ékes példája Becker szerint a Bloomberg-városvezetés egy 2006-os rendelete, melynek értelmében kitiltották a transzzsírokat a New York-i éttermekből. Ez azt szimbolizálta, hogy a városvezetés úgy gondolja, az emberek képtelenek saját egészségügyi érdekeiket szem előtt tartani. Tény, hogy a transzzsírok kimutathatóan hozzájárulnak szívbetegségek kialakulásához (bár hogy mennyire, továbbra is kérdéses), de már a rendeletet megelőzően a New York-i éttermek fele nem használt transzzsírokat ételeik elkészítéséhez, így aki akarta, kerülhette az egészségtelen ételeket. Egy ilyen rendelet az éttermi árak emelkedéséhez vezethet, melynek következményeként sokan otthon ennének, akár transzzsírban dúsabb ételeket. Az ilyen szabályozásokat bevezető testületek általában nem veszik figyelembe az ehhez hasonló eshetőségeket és azok következményeit. Ezenkívül előfordulhat, hogy egyesek szívesen fogyasztanak transzzsírt tartalmazó ételeket, annak ellenére, hogy tudatában vannak a negatív egészségügyi hatásoknak. A tiltás pártolói egyik érve lehet, hogy a transzzsírokat fogyasztó emberek megnövekedett egészségügyi költsége az adófizetők pénztárcájára nehezedne. Erre megoldás lehetne az egészségtelenül táplálkozó illetők biztosítási prémiumainak növelése, mely hatásosabb lehet mint egy állami szabályozás, amely korlátozza a szabadságot.
Azon politikai rendeletek, melyek korlátozzák a személyi szabadságot, Becker szerint gyakran elégtelen adatmennyiség, vagy azok rossz értelmezésének következményei. A politikusok gyakran valósítják meg ezen rendeleteket anélkül, hogy átgondolnák esetleges következményeit vagy lehetséges alternatívákat keresnének. Ilyen tiltásokat később nehéz politikailag feloldani, ami a személyi szabadság további csökkenéséhez vezet.
*
Becker racionális döntések elmélete tényeken alapszik. Ez leginkább akkor látszik, amikor a rasszizmus vagy a diszkrimináció problémáját vizsgáljuk. Becker szerint az állam pozitív diszkriminációs intézkedései, melyek a kisebbségek felzárkóztatását tűzték ki célul, kontraproduktívak és romboló hatásúak. Ha egyes emberek bizonyos előnyöket élveznek csupán bőrszínük vagy nemük miatt, és nem munkájuk eredményeként jutnak előrébb életükben, valószínűleg produktivitásuk is csökkenni fog, hiszen senki sem dolgozik keményen, ha nem muszáj.
Az egyetemi felvételiknél történő faji/bőrszín alapú preferencia kapcsán Becker gyakran hangsúlyozta Thomas Sowell közgazdász és Richard Sander UCLA egyetemi professzor „mismatch” („rossz párosítás”) érvét, melynek értelmében ha alacsonyabbak a felvételi határok afroamerikaiak vagy más kisebbségi csoportok számára, akkor közepes képességű kisebbségi diákok kerülnek be jó egyetemekre, míg jó kisebbségi diákok nagyon jó egyetemekre nyerhetnek felvételt, mint például Harvard vagy Stanford. Ez azt jelentené, hogy átlagosan az összes ilyen egyetemen alacsonyabb szintet ütnének meg a kisebbségi diákok képességei, mint más diákoké. Ennek következményeképpen a kisebbséghez tartozó egyetemisták az évfolyam alsó részéhez tartoznának, még akkor is, ha alapvetően jó képességű diákok, hiszen a pozitív diszkrimináció értelmében még jobb diákokkal kellene versenyezniük. Ez pedig frusztrációhoz és több tanulmányait félbeszakító kisebbségi egyetemistához vezethet. Ha pedig elvégzik az egyetemet, a diákok úgy érezhetik, hogy az eredmény nem teljesen sajátjuk, hiszen származásuk is közrejátszott akadémiai eredményeikhez. Ez pedig rossz hatással lehet önérzetükre és korlátozhatja lehetőségeiket a munkaerőpiacon. Ezen kívül egyes cégek úgy dönthetnek, hogy nem vesznek fel kisebbséghez tartozó alkalmazottat, mert félnek a jogi következményektől, ha nem léptetik elő elég gyorsan vagy gyakran az illetőt. Így, Becker szavaival élve, a pozitív diszkrimináció egy kevésbé progresszív gazdaságot eredményez.
Becker pozitív diszkrimináció ellen elfoglalt álláspontját gyakran tették egyenlővé a diszkrimináció támogatásával, amelyet teljes mértékben ellenzett. Úgy gondolta, hogy mind a pozitív, mind a negatív diszkrimináció ugyanazon érem két oldala. Mindkettő előnyöket biztosít olyan emberek számára, akik nem tettek semmit ezért. Egy erős szabadpiac alapú gazdaság sokkal hatásosabb a diszkrimináció visszaszorításában, mint bármilyen állami szociális segítségnyújtás. Becker egyik kutatása szerint még egy egyenlő fizetést biztosító rendelkezés is kontraproduktív lehet, hiszen egy munkáltató, aki alapvetően elzárkózik kisebbségek foglalkoztatásától, hajlamosabb lenne kisebbséghez tartozó munkaerőt felvenni, ha az számára pénzügyi előnnyel járna. A kisebbséghez tartozó dolgozó pedig bebizonyíthatná, hogy képes legalább olyan jó munkára, mint más etnikai csoporthoz tartozó munkavállalók. Becker ezen felfedezései viszont nem szereztek elismerést sem a politikában sem a médiában. „Rendelkezések és jogszabályok melyek ignorálják ezen felfedezéseket, csak súlyosbítják a diszkriminációt” − vélekedett Sowell egy Becker tiszteletére írt cikkében.
Guy Sorman kiemeli: Becker elmélete szerint, ha ténylegesen segíteni szeretnénk kisebbségeken, a drogok dekriminalizációjával kellene kezdeni. Egy 2003-ban a Business Week-ben megjelent írásában következőképpen vélekedett Becker: „A kábítószer-csempészet és -árusítás sok fiatal afroamerikait elcsábít, mert sokkal nagyobb jövedelmet ígér (feltéve, hogy nem kapják el az illetőt), mint más legális alternatívák, melyek általában rosszul megfizetett munkák. Még konzervatívoknak és liberálisoknak is, akik ellenzik a kábítószerek legalizálását, fel kell ismerniük, hogy a jelenlegi rendszer komoly hátrányban részesíti az afroamerikai közösségeket, főleg azon férfiak esetében, akik több évet töltenek börtönben kábítószerrel kapcsolatos bűnök miatt.” A szerző úgy gondolja, hogy egy jól kidolgozott kábítószeradó szabályozni tudná a drogfogyasztást. Ennek feltétele, hogy az adókulcs ne legyen annyira magas, hogy egy illegális piacnak létjogosultságot adjon. Emellett a kábítószeres befolyásoltság alatt elkövetett bűntetteket súlyosan kellene büntetni, írja Sorman.
Pozitív diszkriminációval szembeni fellépése és drogok legalizálása melletti érvelése révén Becker gyakran ment szembe a konvencionális gondolkozással. A gyógyszeriparral kapcsolatosan is így tett. Úgy gondolta, hogy gyógyszerek javíthatják életszínvonalunkat és csökkenthetik egészségüggyel járó költségeket, feltéve, ha hagyjuk a gyógyszerpiacot szabadon működni. Példaként az antidepresszánsokat hozta fel. Bár az új gyógyszerek több pénzbe kerülnek, az antidepresszánsok hatására kevesebb időt kell töltenie egy depresszióban szenvedő páciensnek a kórházban, ez pedig a költségek csökkenéséhez vezet. Ezen gyógyszerek sok ember életét könnyítették meg, hiszen vannak akik csak így tudnak dolgozni és viszonylag normális életet élni.
„Bár politikailag lehet, hatásosabb a nagy gyógyszercégeket szidni, mint termékeikben bízni és egy jobb jövőt remélni, de Becker soha nem politizált. Becker mindig az igazságot kereste és egészen 85 éves korában bekövetkezett haláláig így is tett” − zárja sorait Guy Sorman a City Journalban megjelent cikkében.
Berényi Benjamin
