Lehetséges, hogy az új populista hullám a világpolitikában annak a jele, hogy „a szavazópolgárok erős apa-figurákat akarnak, akik majd harcolnak az értük?” – teszi fel a kérdést Mary Eberstadt, az American Conservative kolumnistája.
Véleménycikkében azt boncolgatja, hogy lehet-e egyfajta társadalmi apa-komplexusként felfogni az elmúlt évek meglepő fordulatait a világpolitikában, és ha igen, miben is nyilvánul az meg.
„A bevándorlás, a gazdasági egyenlőtlenség, és a hozzáférhetetlen elitek a legtöbbször emlegetett motorjai ennek az átalakító erőnek. De mi van akkor, ha van még egy közös tulajdonság, amit eddig nem veszünk észre?” – vezeti be a témát a szerző, rögtön választ is adva saját kérdésére. Minden „új populista” rendszerben van egy kivételesen férfias tekintéllyel bíró vezető, aki ígéreteit elődei hibáira alapozza az „én majd megoldom” szellemében. Helyrehozza a gazdaságot, megvédi a kultúrát és a határokat, csökkenti a bűnözést és általánosan rendet rak ott, ahol az „elitként” projektált politikai társaság csak káoszt teremtett.
A Trump megválasztását követő polarizált reakciók is valamilyen új jelenségre utalnak. Az ellenzék nem úgy kezeli, mint az Egyesült Államok elnökét, hanem mint egy „bántalmazó mostohaapát”, Trump híveinek nagy részét pedig látszólag semmi nem zökkentheti ki a feltétlen hűség állapotából. George Lakeoff, a Berkeley professzora szerint „Trump az igazi szigorú apa. Mindenben, amit csinál. Benne van a testbeszédében”. Scott Adams pedig, az elismert politikai karikatúrista úgy fogalmazott: „Apával a dolog úgy áll, hogy ő általában s***fej, de ha valamit meg kell oldani, akkor őt fogod hívni”.
Trump tehát egy olyan populista, aki atyai tekintéllyel áll szavazói elé, aki nem csak elnök, hanem a mindig a legjobbat akaró védelmező szerepét is betölti, ezért hibáit (csak úgy, mint mi szüleinkét) könnyen elnézik. Hasonlóan az ellenzék is visszatért a gyerekszobába, és a „te nem vagy az igazi apám” („Not my President”) típusú tinédzserkori dackorszakát éli.
Donald Trump persze nem az egyetlen „szuper-apu”, ahogy Eberstadt fogalmaz, hisz ugyanebbe a kategóriába tartozik Salvini, Bolsonaro, Kaczynski, vagy akár Orbán is. A Politico „Magyarország freudi politikai harca” című tanulmánya is ezt használta központi elemként, a magyar közéleti vitát „két apa-figura” – Orbán és Soros – metaforikus küzdelmeként értelmezte.
A legjobb példa azonban Putyin. 2014-ben egy orosz újságíró felméréséből kiderült, hogy az erősen Putyin-párti fiatalok körében rendkívül magas azoknak az aránya, akik apa nélkül nőttek fel. Peter Pomerantsev brit író 2015-ös elemzése is hasonló eredményeket hozott, habár ő elsősorban a fiatal lányok körében vizsgálódott. Amit talált, az „egy generációnyi félárva, magas sarkús kislány”, akik leginkább egy apát akarnak az élettől. A híres fotók a félmeztelen, valamilyen férfias sportot űző Putyinról valóságos „szerelmes levelek az apa nélküli lányok végtelen sorainak” – magyarázta Pomerantsev.
Összefoglalva, a rend és tekintély helyreállítását ígérő erős vezetők egyre növekvő száma nem egyszerűen populizmus, hanem bonyolult társadalmi jelenség, ami abból fakad, hogy manapság egész tömegek veszítik el az „apa-figurát” saját személyes életükből. A szerző külön kitér arra, hogy ez nem azt jelenti, hogy a politikusok szándékosan használnák ki a társadalom komplexusait, hanem egyszerűen csak azt, hogy az egyre növekvő igény a férfiasan fellépő archetipikus védelmezőkre megkerülhetetlenül ki fogja termelni azokat, akik ennek az igénynek meg is felelnek.
„Az apa-problémák otthon kezdődnek” – fejezi be a cikket Eberstadt, „de manapság egyre több nyugati főváros utcáira is kikerülnek”.
Szemlézte: Orbán Tamás
