Reformra érett az amerikai Legfelsőbb Bíróság

A szerző szerint a mai amerikai politikában egy-egy legfelsőbb bíró elhunyta vagy visszavonulása általános aggodalmat generál. Hozzáteszi, hogy a társadalom manapság a legfőbb bírói szervre úgy tekint, mint egy a politika álságaitól mentes, afelett lebegő őrangyalra.

A köztársaság sorsa azonban nem mindig függött a Legfelsőbb Bíróságtól, sőt, az államszervezet kialakulásakor a bírói ág jelentősége kifejezetten elenyésző volt. A szerző kiemeli, hogy az alapító atyák sem szenteltek akkora figyelmet a bírói hatalomnak: az egyikük, nevezetesen Alexander Hamilton, hangsúlyozta, hogy „az igazságszolgáltatás a három hatalmi ág legveszélytelenebbje, mely erőtlen és csupán ítéleteket hoz”. A kiválasztási procedúra ráadásul 1916-ig szinte csak formalitásnak számított, csupán ekkortól kezdte el ugyanis a Szenátus meghallgatni a jelölt bírákat. A korábban egynapos folyamat ekkor azonban valós tétet nyert.

A cikkíró az 1954-es „Brown v. Board of Education” ügyre hivatkozik fordulópontként, ekkor ugyanis a Legfelsőbb Bíróság határozatával véget vetett a szegregációnak a köznevelési intézményekben. Az újságíró szerint ilyen döntés nem születhetett volna meg a korabeli kongresszus keretein belül. „Az ezt követő évtizedekben pedig a bírói testület egy felsőbbrendű morális ítéletformáló fényében kezdett tündökölni” – állítja a szerző. Azzal érvel, hogy olyan társadalmat megosztó témákról született döntések is érvénytelenítve lettek, mint a halálbüntetés vagy az abortusz. A jelenségre reflektálva Kevin Gutzman, a Nyugat-Connecticuti Egyetem professzora megjegyzi, hogy az „alkotmány készítői nem megválasztatlan, jogi egyetemet végzett személyeket kívántak felruházni a kormányzás gyakorlásával”. Azt nehezményezi továbbá, hogy a mai amerikai társadalom a bíróktól politikai függetlenséget követel, ezzel ellentmondásban viszont aktív jogalkotói tevékenységet is elvár.

Statisztikák is alátámasztják, hogy 1950 előtt a legfelsőbb bírák csaknem fele már politikai tapasztalattal került a tisztségbe, ez az arány pedig azóta erősen visszaesett. A történelmi példák szinte megszámlálhatatlanok; az első elnökök korszakától kezdve egészen a huszadik század derekáig számos precedensről lehet beszámolni. Az egykori vagy leendő legfelsőbb bírák nem ritkán a legmagasabb szinten politizáltak; akár elnöknek is jelölték vagy megválasztották őket. Ezzel helyezi éles kontrasztba a mai bírák politikai előéletét. Azt hangoztatja, hogy „napjainkban a jelentős politikai múlt akár hátrányos megítélést is eredményezhet a kiválasztási folyamatban”. Így utasította el például a Szenátus Robert Bork, a Nixon-kormány egykori főállamügyészének nevezését – emlékszik vissza a publicista.

A téma aktuális vonatkozása az elhunyt Ruth Bader Ginsburg utódjának kérdése. A konzervatív újságíró beszámol arról, hogy Donald Trump a hithű katolikus Amy Coney Barettet jelölte a pozícióra, majd aggodalmát fejezi ki személyével kapcsolatban. A közelmúltban ugyanis történt olyan eset, hogy a konzervatív értékeiért támogatott legfelsőbb bíró később nem tekintett a jobboldalra többként puszta érdekkapcsolatnál – emlékeztet a szerző. Emellett erősen hangsúlyozza, „hogy a konzervatívok sikere, s ezzel egyidejűleg a Legfelsőbb Bíróság baloldali hátszelű, társadalomformáló lépéseinek visszaszorítása csak egy olyan jelölttel érhető el, aki kétségbevonhatatlanul konzervatív értékeket vall”.

Mike Lee és Ted Cruz szenátorok épp ilyen politikusok, ám a szűkített listára kerülésük csupán szívélyes gesztus volt Trump részéről – nehezményezi a cikk írója. A Legfelsőbb Bíróság álszent módon számos társadalmat megosztó kérdésben bírt döntő befolyással a közelmúltban. „Ennek pedig mihamarabb véget kell vetni, akár törvényhozói múlttal rendelkező politikusok jelölése által” – teszi hozzá. Szét kell zúzni a mára kialakult szabályszerűséget, vissza kell hozni a történelmi normákat és republikánus jelöltet kell állítani – zárja gondolatait Hunter DeRensis.

Szemlézte: Irlanda Balázs