A vírus előtt is érezhető volt, de most már egyértelmű a Kína-probléma. Mindenki tart az erősödő kínai befolyástól, de senki nem tudja pontosan, hogyan lehetne ezt a problémát kezelni – írja Justin Logan az American Conservative oldalán.
Az amerikai 2017-es Nemzeti Biztonsági Stratégia és a 2018-as Nemzeti Védelmi Stratégia is a Közel-Keletről Peking felé irányította a figyelmet a „nagy hatalmi játszma” címszó alatt.
A koronavírus felbukkanása óta pedig politikusok és újságírók egyaránt foglalkoznak a nagy Kína-kérdéssel.
Az amerikai kormány közelebbről meg nem határozott megtorló intézkedéseket ígér a vírus félrekezeléséért, míg Joe Biden Trump elnökre kontrázva még szigorúbb álláspontot képvisel első kihirdetett külpolitikai ígéretében. Úgy tűnik, a koronavírus válságkezelésének hibái az elit véleményével kombinálva az amerikai közvéleményt is Kína ellen fordították. A Pew kutatási központ felmérése szerint a republikánusok 72, a demokraták 62 százaléka negatívan áll jelenleg Kínához.
Ennek ellenére a bűnbakkeresésen kívül nem tud senki egy javaslatot sem felmutatni, amivel Kína felemelkedését lassítani lehetne.
Az inkoherens Kína-politikának három fő oka van. Az amerikai gazdaság- és biztonságpolitika közötti érdekellentétek; a szövetséges államok saját védelmének gyengesége, továbbá az államok gazdasági orientáltsága és ahogyan ez az amerikai biztonságpolitikára újabb nyomást helyez; és végül a közel-keleti leragadás. Mielőtt Washington Kínával felvehetné az eposzi harcot, először ezzel a három problémával kell megbirkóznia.
A Kína-politika évtizedek óta kusza és követhetetlen. A távol-keleti állam világkereskedelemmel szorosan összefüggő gazdasági növekedése egyre erősödő politikai befolyást is jelent, és míg a kereskedelemnek mindenki örül, az erősödő politikai befolyásnak már kevésbé. Senki nem akart ezzel az ellentmondással szembenézni, és Amerika is csak az árral sodródott eddig, hagyva, hogy a gazdasági érdekek a biztonságpolitikai célok kárára elsőbbséget élvezzenek.
Sokan a kínai gazdaságtól való függetlenedést tartják a megoldásnak. Paula Dobriansky, a Belfer Center külpolitikai szakértője szerint „új ellátási láncokra, a kereskedelmi kapcsolatok újjászervezésére, és egy új nemzetközi gazdasági rend felépítésére van szükség, a kiszolgáltatottság csökkentése érdekében”.
A függetlenedés jó ötletnek tűnhet, de óriási kihívás lenne, főleg szűkös időkereten belül és elfogadható költségek árán. Kína egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy az amerikai piactól el lehessen vágni. Ha Washington a kínai gazdasági előállítást törölné, ki venné át a helyét?
Az amerikai elit megbékélne egy gazdagodó Kínával, de csak ha az '80-'90-es évek globális szerepvállalási szintjén maradna. Azonban, ahogyan azt a realista felfogás megjósolta, Kína gazdasági erejével párhuzamosan erősödött a gazdasági érdekeinek érvényesítése, és politikai eszközeinek mozgósítása ezen érdekek biztosításáért. Peking magabiztos fellépése a térségben bepillantást enged a térség jövőjébe. A hetekben tengeri hadgyakorlatokat vitt véghez Tajvan partjainál; hivatalosan is bejelentette igényét a dél-kínai-tengeri szigetekre, melyek konfliktusforrásként szolgálnak közte és több más kelet- és délkelet ázsiai ország között; amerikai összeesküvésnek nevezte a vírus kitörését és elterjedését; és a Fülöp-szigetekkel vitatott vizekre küldte a parti őrségét. És ez csupán ízelítő.
A biztonságpolitikai kontextusban egyértelműen aránytalanul nagy felelősség hárul Washingtonra a Kínával szomszédos országok tekintetében. Az IISS Military Balance jelentés szerint Japán a kínai védelmi költségvetés 75 százalákát fordította saját védelmére 2009-ben, majd ez az arány 2019-re 27 százalékra csökkent. Tajvan esetében is csökkenő a tendencia, tíz év alatt 14-ről 6 százalékra, egy-egy évi növekedést leszámítva. A régió szövetséges országainak kellene, hogy a feladata legyen Peking offenzív stratégiájának ellehetetlenítése vagy legalább bonyolítása, csakúgy, ahogy Peking is keresztbe tesz az amerikai offenzíva lehetőségének.
Végül pedig a döntéshozók stratégiai összpontosítására is szükség van. Az amerikai döntéshozók, úgy tűnik, nem akarják belátni, hogy a Közel Kelet – legalábbis katonai szempontból – egy teljes időpazarlás.
Ha a retorikának hinni lehet, és a döntéshozók tényleg annyira aggódnak a kínai erősödő politikai és katonai fenyegetés miatt, akkor az Amerika-Kína kapcsolatokat kell a fókuszba helyezni, és a közel-keleti ügyetlenkedésbe fektetett energiákat át kell csoportosítani a Távol-Keletre. Ugyanis fontosabbak a nagy erősödő államok külpolitikai szempontból, mint több kisebb gyenge állam.
Ezzel egyidőben a szövetségesek tehervállalását is nyilvánosan meg kell vizsgálni. 2004-ig a Védelmi Minisztérium minden évben kiadott egy jelentést, ami a szövetségesek védelmi stratégiához való hozzájárulását elemezte, Trump pedig felkérhetné a Pentagont, hogy ázsiai szövetségesekre koncentrálva ezt a jelentést újra napirendre vegye. A Kongresszus is bele kellene, hogy szóljon a tehervállalás vitájába, 2019-ben például mindkét háza célba vette a hozzájárulások elosztását mind az európai, mind a közel keleti kontextusban. Nincs semmi ok arra, hogy ez a kérdés csak a végrehajtó hatalom kezében legyen.
Az ellátási láncok függetlenítése egyszerre tűnik a logikus lépésnek és szürreális reménynek; az igazságos tehermegosztás kiemelten fontos lenne az amerikai stratégiának, de nehezen kivitelezhető; a fókusz áthelyezése Kínára pedig prioritást kellene, hogy élvezzen, de a bürokrácia és belpolitika egyszerűen nem engedi. Ha Washington szembe akar szállni a kínai térnyeréssel a világpolitikában, először ezeket az ellentéteket kell valahogy feloldania.
Szemlézte: Buzási Ramóna
