Emmanuel Macron francia államfő gyakori retorikai húzása, hogy elitéli országa gyarmatosító múltját, és szolidaritását fejezi ki az egykori gyarmati országoknak. Ezen álarc mögött Franciaország azonban pénzügyi értelemben továbbra is „uralja” a szubszaharai térséget, ezzel kvázi tovább folytatva egykori kizsákmányoló politikáját. Minderről Mohamed Keita és Alex Gladstein értekezik a Foreign Policy hasábjain.
A szerzők kiemelik, hogy Macron az első olyan köztársasági elnök, aki a kolonizációs időszak után született. Az En Marche politikusa 2017-ben igaz barbárságnak nevezte ősei politikáját, azonban ő is a mai napig fenntartja azt a rendszert, amelynek keretein belül az egykori gyarmatosított országok pénzügyei leginkább Párizsban, és nem a helyi fővárosokban dőlnek el.
A 1950-es években a francia vezetők rájöttek, hogy tarthatatlanok a jelenlegi pozícióik Afrikában és elkerülhetetlen a dekolonizációs hullám. Emiatt új stratégiát kerestek, amely inkább a színfalak mögött operálva láncolta az újonnan függetlenedő országokat ismét Párizshoz.
A francia állam ugyanis elvben elismerte ezen államok függetlenségét, azonban katonai, pénzügyi és ipari területen megőrizte a dominanciáját különböző „együttműködési szerződések” keretein belül.
Az ilyen szerződések miatt uralja például továbbra is Párizs Niger uránium kitermelését vagy épp állomásoztat csapatokat különböző országokban.
A pénzügyi dominancia érdekében létrehozták a CFA (French Colonies of Africa – Afrikai francia gyarmatok) frankot. A CFA franknak két változata van: a nyugat-afrikai CFA frank (amelyet 8 országban használnak) és a közép-afrikai CFA frank (amelyet 6 afrikai állam használ). Van olyan állam, amely mindkettő fizetési eszközt elfogadja. A CFA valuták stabilitása a mindenkori francia központi bankon múlik. Korábbi megállapodások értelmében
a volt francia gyarmatoknak a CFA valutatartalékuk 100%-t kellett Párizsban őriztetni, ma már „csak” 50%-ot.
E pénzeket a francia vezetés a helyi gazdaság erősítésére használja fel, és egyfajta fedezetként is szolgál. Korábban a CFA frankot folyamatosan értékelték le a francia frankhoz képest, hogy megőrizzék az olcsó nyersanyagbehozatalt az öreg kontinensre. „Cserébe” drágán exportáltak késztermékeket a papíron már független gazdaságpolitikát folytató afrikai országokba.
A történelmi tapasztalatokból tudjuk, hogy Párizs keményen lép fel, ha bármely ország veszélyezteti a térségbeli dominanciáját. A cikk több példát is említ. Ott van Mali esete, ahol az egykori elnök 1962-ben úgy döntött, hogy elhagyja a CFA zónát és saját valutát hoz létre. Párizs válaszul ellehetetlenítette a mali-i frankot, ezzel óriási gazdasági válságot létrehozva az államban. Keita elnök (akit 1968-ban megpuccsoltak) végül felhagyott függetlenedési tervével, és országát visszavezette a CFA zónába. Guinéban 1960-ban döntött úgy az akkori államfő, hogy szintén saját pénznemet vezet be. A franciák ezután egy titkosszolgálati akció keretein belül hamis bankjegyek ezreivel okoztak komoly gazdasági károkat a nyugat-afrikai országnak. Mindez hozzájárult Touré elnök sztálini paranoiájához, amelynek következtében több ezren lelték halálukat.
A cikk utolsó példaként Togo esetét említi. Itt az ország elnökét Sylvanus Olympio-t napokkal azelőtt gyilkolták meg a franciák által kiképzett helyi milíciák, hogy létrehozta volna az ország saját központi bankját és valutáját.
A szerzőpáros szerint a CFA országai előtt több lehetséges út is áll, de ezek közül a legtöbb szinte megvalósíthatatlan jelentős gazdasági károk nélkül. A legesélyesebb forgatókönyv az szerintük, hogy az országok elkezdik alkalmazni a Bitcoin-t, mint saját fizetőeszközt, ezzel megkerülve a francia befolyást. Példaként említik a közép-amerikai El Salvadort, ahol már hivatalos valutaként tartják nyilván a csak online térben létező pénzeszközt. Erről egyébként ebben a cikkünkben írtunk bővebben. Kérdéses azonban, hogy egy átlagos szenegálinak vagy gambiainak mennyi esélye vagy lehetősége lenne élni ezzel a lehetőséggel, illetve problémás lehet a megfelelő infrastruktúra (internetelérés, elektromosság) kiépítésének a hiánya is.
Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell
