A második világháború utáni (Nyugat-)Európa számára létfontosságú volt az Egyesült Államok által nyújtott katonai és pénzügyi segítség. A hidegháború ideje alatt egyszer sem kérdőjeleződött meg az euroatlanti együttműködés jelentősége, az 1990-es évek óta azonban jelentősen változott a nemzetközi rendszer, az Egyesült Államok és Európa kapcsolatát is próbára tették a közelmúlt eseményei. Az American Interest nevű konzervatív magazin szerkesztőjének, Jacob Heilbrunn cikke szerint Donald Trump elnöksége jelentős fordulatot hozhat a transzatlanti viszonyrendszerben.
Hivatalba lépésekor Trump az Európai Unió darabokra hullásában reménykedett. Lehetséges viszont, hogy elnöksége éppen ellentétes hatást vált ki, és Európa inkább egységesebbé válik Amerikával szemben. Angela Merkel nemrégiben tett bejelentése fordulópontot jelenthet, ugyanis a német kancellár szerint Európa többé nem számíthat partnerként Amerikára, és „saját kezünkbe kell vennünk sorsunkat”.
1945 óta minden amerikai kormányzat igyekezett a NATO-val és Németországgal közeli együttműködésben dolgozni. Ronald Reagan még a bitburgi temetőben is látogatást tett 1985 májusában – annak ellenére, hogy ott náci sírok is vannak – azért, hogy Helmut Kohl német kancellárral ne romoljon meg a viszonyuk; Kohl ugyanis 1983-ban támogatta őt a középhatótávolságú Pershing-rakéták telepítésének kérdésében.
Trump azonban más irányba tolja Németországot és Európát. Macron megválasztása óta úgy tűnik, Merkel próbálja feléleszteni a hagyományos francia-német tengelyt, amely közös katonai és gazdasági célokért küzd. Ez viszont azt mutatja majd, hogy Amerika befolyása és presztízse megfogyatkozott külföldön.
Donald Trump Európához és más térségekhez való viszonyulása azon a feltevésen alapszik, hogy egyedül ő rúghatja fel a játékszabályokat, és megszerezheti, amit akar. Ezzel az a probléma, hogy ezek a lépések felbátorítják Németországot, hogy Európa vezető hatalma legyen, ezáltal pedig elkerülhetetlenül saját érdekeit fogja követni; hiszen mégiscsak arról a nemzetről van szó, amelyik megalkotta a „Realpolitik” fogalmát.
Németország jelenleg arra koncentrál, hogy Brüsszellel közös katonai parancsnokságot hozzanak létre, illetve arra, hogy javítsák kapcsolataikat Lengyelországgal; a lengyelek és a németek ráadásul hasonlóképpen vélekednek Oroszországról. Azzal, hogy a britek kikerültek a képből, Merkel egyre inkább elmozdulhat a közös európai uniós katonai műveletek bevezetése felé. Emellett szintén fontos cél az EU pénzügyeinek helyrerakása: Merkel biztosítani szeretné Brüsszelnek a gazdasági befolyást, amely révén segítséget nyújthat a gazdasági nehézségekkel küzdő országoknak, illetve fellendítené a reformtörekvéseket is. Ennek tükrében Merkel megpróbál megfelelni a francia igényeknek is abban, hogy legalább valamennyire lazítsanak a dél-európai országok számára megterhelő fiskális szabályozáson.
A németeknek eddig kevés határozott szándékuk volt arra, hogy országukat vezető hatalommá alakítsák, Trump azonban akarva-akaratlanul felgyorsíthatja ezt a folyamatot, amelyen teljesen nem is lát át. Trump panaszaiból pedig az is világossá volt, hogy azzal sincs tisztában, hogy az Egyesült Államokban eladott német autók többségét olyan helyeken szerelik össze, mint Alabama. Továbbá nehéz belátni azt is, hogy – eltekintve az elnök érzelmi megelégedésétől – milyen előnyei származnak Amerikának a párizsi klímaegyezménytől való visszalépéstől.
Eddig az amerikai külpolitika Európához való viszonyát Németország alakította, ez a kötelék azonban nemcsak megkopni látszik, hanem a szétszakadás szélén van. Elég ironikus lenne, ha éppen Trump ösztönözné Európát arra, hogy egységesebb nagyhatalommá váljon.
Szemlézte: Szalai Réka