Washington egyre gyarapodó pártpolitikai ütközetei és az azokból eredő jogalkotói patthelyzetek oldhatóak volnának az állami hatáskörök fokozottabb tiszteletben tartásával – véli Brian Riedl, a City Journal szerzője.
Az Egyesült Államok politikai rendszerét mindig is két jogalkotói szint (szövetségi és állami) viszonylatában kellett vizsgálni. A hatáskörök megoszlásának kérdése már az államalapítás idején is komoly vitákat generált, sőt alapvetően megosztotta a politikai erőket. Ez a mai napig jelen van az amerikai pártpolitikában: a republikánusok többnyire a központi kormányzat súlyának csökkentéséért kampányolnak, míg demokrata riválisaik növelnék a szövetségi szint jelentőségét. Konszenzus csupán azon területek esetében figyelhető meg, amelyek egy föderális államszervezetben hagyományosan központi hatáskörbe tartoznak, azaz a republikánusok is elfogadják, hogy a kül- és biztonságpolitika vagy éppen a monetáris rendszer kizárólagos szövetségi irányítást kíván. A City Journal szerzője a csekélyebb befolyású szövetségi kormány elkötelezettje. Meglátása szerint
Washington pártpolitikai csatározásai megbénítják a tényleges cselekvést olyan fontos ügyekben, mint az egészségügy vagy az adózás.
Előbbi körül évtizedek óta vita folyik a legfelsőbb döntéshozói szinten, az eredmények azonban igencsak szerények, csupán egy-egy jelentősebb törvényt sikerült meghozni 2003-ban és 2010-ben. Rengeteg a vívódás, előrelépés viszont alig tapasztalható – nehezményezi Riedl.
Mindez könnyen orvosolható lenne, ha a föderális viszonyrendszerben az állami hatáskör dominálna. Vermont választópolgárai vélhetően nem azért támogatják Bernie Sanderst, hogy szocialista nézeteit Texasra erőltesse, mint ahogy Texasban sem azért szavaznak Ted Cruzra, hogy Vermontot „konzervatív értékrendre térítse”.
Az ország különböző területein élő polgárok akarata úgy tükröződik a legjobban, ha a szubszidiaritás elve a lehető legjobban érvényesül – vallja a szerző.
Az erős szövetségi kormánnyal szemben egyébként az amerikai nép is egyre szkeptikusabb – a Gallup közvélemény-kutatásaiból kikristályosodó tendenciák legalábbis ezt jelzik.
Saját szerkesztés a Gallup adatai alapján
Az univerzális döntéshozatal elvetését a szerző olvasatában már az államok puszta – EU-tagországokhoz hasonlítható – mérete, gazdasági és demográfiai súlya is indokolja. Egy független Kalifornia a világ öt legnagyobb gazdasága között lenne, Virginia GDP-je Lengyelországéval vetekszik, a legkisebb Vermonté pedig Észtországéval. Magyarország mutatója alig előzi meg az amerikai fővárosét.
Ha ezen európai államok képesek szuverén döntéseket hozni, akkor az amerikaiaknak is hasonlóan kellene tenniük
– von párhuzamot Riedl, noha ezután gyorsan leszögezi, hogy a klasszikus szövetségi hatáskörök mellett továbbra is kiáll, tehát nem egészen az EU-tagállamokat tekinti etalonnak (hiszen nálunk a többi között a külpolitikát még mindig elsősorban a nemzeti kormányok alakítják).
Érdemes megemlíteni a szerző utolsó érvét is, amely akár egy általános argumentum is lehet a szubszidiaritás elve mellett. Mint írja, hagyni kell, hogy a helyi problémákat helyi szinten kezeljék; ha pedig egy adott intézkedés nem lesz sikeres, akkor nem az egész nemzet issza meg a levét, hanem csupán egy állam, arról nem is beszélve, hogy a másik 49 tanulhat a hibákból, vagy éppenséggel követheti a jól működő sémákat.
Szemlézte: Irlanda Balázs
