Ugyanakkor nem akarjuk, hogy akár az amerikai állampolgárok, akár a Peking agresszióját közvetlenül érzékelő egyének számára a helyzet még negatívabb irányba változzon” – veti fel a gondolatot Bonnie Kristian a National Interest hasábjain.
Washington és Peking újra kölcsönösen fenyegeti egymást. Nem is olyan régen az Egyesült Államok tett egy lépést, és bezáratta a houstoni kínai konzulátust; a nemzetbiztonsági tanácsadói pozíciót betöltő Robert O’Brien pedig újra nyomatékosította azt az amerikai álláspontot, melyben az Egyesült Államok egyértelműen elítéli az ujgur népcsoporttal szemben gyakorta alkalmazott agressziót.
Az USA emellett szankciókat vetett ki három kínai tisztségviselőre. Persze érkezett válasz Kínából is: megtorlásként négy amerikai tisztségviselővel – köztük három kongresszusi képviselővel – szemben iktatott be a pekingi vezetés szankciókat.
A „kínai bosszú” napján Mike Pompeo külügyminiszter bejelentette, hogy az Egyesült Államok a dél–kínai–tengeri vita kapcsán Kína ellenségei mellé áll, hivatalosan is állást foglalva ezzel amellett, hogy „az USA nem tűri és nem engedi, hogy Kína a Dél-kínai-tengert saját tengeri birodalmának tekintse”. Végül, de nem utolsó sorban pedig, ahogy egyre nő Kína Hongkonggal szemben tanúsított autoriter viselkedése, úgy szaporodnak egyre inkább az Egyesült Államok Kína-ellenes intézkedései is: egyre több tarifális jellegű kereskedelempolitikai eszköz bevezetése kínai árukra, szankciók kínai bankokkal szemben, és így tovább.
Most úgy tűnik, semelyik oldalról sem szorgalmazzák a de-eszkalációt, a problémák és ellentmondások ugyanis egyre inkább felhalmozódni látszanak: kereskedelem, Dél-kínai-tenger, észak-koreai kapcsolatok, koronavírus, ujgurok, Hongkong, választások, közösségi média-megfigyelés. „Egyre több figyelmeztetés utal arra, és egyre nagyobb a veszélye annak, hogy egy „új hidegháború” van kibontakozóban Kína és az Amerikai Egyesült Államok között.”
„Ha a múlt század valamit megmutatott nekünk, akkor azt, hogy a hatalmas államok által támogatott veszélyes ideológiák ritkán korlátozzák rosszindulatú magatartásukat saját határaikon belül” – írja O’Brien egy munkájában. Ez pedig már valahol közelít ahhoz az koncepcióhoz, melyet az „önjelölt” államok elszigetelődési politikáiként emlegetünk. Robert O’Briennél itt tehát egyértelmű a hidegháborús megközelítés, és ez jelen helyzetben kimondottan vonzónak is tűnik. „A Kínai Kommunista párt valójában egy »kommunista despotizmus« és sokkal jobban hasonlít az egykori Szovjetunióra, mint azt sokszor érzékeljük, kínai glasznoszty vagy peresztrojka azonban nem volt. Ami a mostani Kína és az egykori Szovjetunió között a leginkább hasonló, az nem más, mint a tény, hogy amellett, hogy valamiféle ismerősséget fedezhetünk fel a helyzetben, egyfajta erkölcsi egyértelműség illúziójának szimbólumait is láthatjuk benne: mi szemben állunk egy új(szerű), gonosz hatalommal.”
És hogy mit emelhetünk még át a múltból? A limitációkat. A hidegháború során sosem tört ki egy nagyméretű, nyílt konfliktus közvetlen a szovjetekkel. Viszont azt sem mondhatjuk, hogy az egésznek ne lett volna ára és áldozata: a hidegháborús világ elhozta a koreai és a vietnámi háborút, a Disznó-öböli és a kubai rakétaválságot.
Egy hidegháborús kiújulás a proxy-háborúk mellett könnyen vezethetne két atomhatalom közvetlen katonai konfrontációjához is, nem beszélve arról, hogy jelentős mértékben megemelné a katonai kiadásokat, erre pedig az Egyesült Államoknak egy olyan időszakban, amikor a Pentagon költségvetése és a szövetségi deficit történelmi magasságokat érnek el, egyáltalán nincs szüksége. Egyértelmű, hogy egy ilyen esetleges háború komoly károkat mérne a már amúgy is problémákkal küszködő amerikai gazdaságra, „az amerikai–kínai kapcsolatok ugyanis sokkal jelentősebbek most, mint amilyen az amerikai–szovjet viszony volt akkor, mikor az első hidegháború elkezdődött” – írja Kristian.
Az Egyesült Államoknak azt is figyelembe kell vennie, hogy egy olyan kimenetel, mint amilyen az egykori Szovjetunió legyőzése és annak szétesése volt, egyáltalán nem garantálható jelen esetben, főleg nem úgy, hogy az „ellenfél” nem egy bukott állam, és nem is egy olyan nemzetközi politikai szereplő, akinek a belpolitikájába Washington az elmúlt időszakban úgy bele tudott volna avatkozni, mint ahogyan azt szerette volna.
„Egy hidegháború nem fogja javítani a politikánkat, nem fogja védeni a jogainkat és nem fogja felemelni életminőségünket sem.” A rugalmas és realista diplomácia alkalmazása tehát a megfelelő megoldás, emellett pedig mindenek előtt „deeszkalációra van szükség” – zárja Kristian.
Szemlézte: Markó Alíz Izabella
