A feltartóztatási politika („containment”) gondolatát George F. Kennan amerikai diplomata dolgozta ki az 1940-es évek elején, amelyet elsőként a Foreign Affairs hasábjain „X” cikként elhíresült, a Szovjet magatartás gyökerei című írásában publikált. Ahogy már korábban is írtunk (https://danubeinstitute.hu/hu/blog/mr-x-aki-megjosolta-a-haborut-mit-tudhatunk-meg-george-kennan-tol-napjaink-haborujarol) róla, a feltartóztatás meghatározta a hidegháborús amerikai külpolitikai stratégia alakulását, mélységében feltérképezve a szovjet expanziós törekvések hátterét.
32 évvel a Szovjetunió összeomlása után azonban a feltartóztatási politika újra középpontba kerülhet, hiszen az Egyesült Államoknak a globális hegemóniáért folyó versenyben szembe kell néznie a felemelkedő Kínával. Az amerikai stratégia alkalmazhatóságát 76 évvel az „X” cikk megjelenése után csakugyan a Foreign Affairs-ben vizsgálta John Mueller, az Ohio Állami Egyetem emeritus professzora és a Cato Institute kutatója.
Amint a nagyhatalmak közötti versengés a tetőfokára hágott az utóbbi években, Kennan feltartóztatási stratégiája is újra előtérbe került. A „containment” sokak szerint az Egyesült Államok olyan rég alkalmazott, de használatra kész fegyvere, amely alkalmas lehet mind az ukrajnai háborúban meggyengülő Oroszországi Föderáció, mind a globális befolyásra törekvő Kínai Népköztársaság terjeszkedésének megakadályozására. A Mueller által idézett politikatudós Michael Mandelbaum (Johns Hopkins School of Advanced International Studies) 2019-ben szintén emellett érvelt, Oroszország, Irán, valamint Kína esetében is. Ennek ellenére – a szerző szerint – a stratégia gyakorlati alkalmazását megelőzően érdemes áttekinteni a Kennan-doktrína 20. századi mérlegét, feltárva az amerikai külpolitika hibáit.
Kennan cikke szerint a szovjet expanzionista magatartás gyökerei az állam által terjeszteni kívánt ideológiában rejtőztek, ami különlegesen veszélyessé tette a Moszkva által irányított katonai erőt. Az ideológia ellenére – Kennan szerint –
a Szovjetunió működési struktúrája magában hordozta az önmegsemmisítés lehetőségét:
1947-ben a szovjet társadalom a kimerülés tüneteit mutatta, a gazdasági fejlődés visszaesőben volt, a hatalmi utódlás kérdése pedig továbbra is nyitott maradt, az egyre idősödő és autoriterebbé váló Sztálin mellett pedig káosszal fenyegetett. Az „X” cikk szerint az Egyesült Államoknak ebben a helyzetben a hosszútávú, türelmes feltartóztatást kellett választania, amely – Kennan becslése alapján – 10-15 éven belül kimerítette volna a szovjetek tartalékait. Ez azonban a valóságban kevéssé bizonyult problémamentesnek.
Mueller szerint mind a Disznó-öbölbeli invázió, mind a vietnámi háború rámutatnak, hogy bár az Egyesült Államok komoly forrásokat fordított a katonai sikerre, a kommunizmus terjedését az érintett területeken nem tudta teljes mértékben megakadályozni.
Ennek oka, hogy Washington stratégiájának fókuszpontja a katonai elrettentés felé terelődött, miközben a szovjetek a helyettesítővel vívott háborúkra koncentráltak, nem egy második világháborúhoz hasonló nyílt katonai konfliktus kialakítására.
Ahogy Kennan is rámutatott, a század második felére egyértelművé váltak a Szovjetunió strukturális problémái, amelyek annak 1991-es felbomlásához vezettek. Ezen rendszerszintű hiányosságok azonban alátámasztják, hogy az Egyesült Államok félreértelmezte a szovjet expanzió feltartóztatásának logikáját:
Mueller szerint amennyiben Washington engedi a Szovjetunió mérsékelt terjeszkedését, az önmegsemmisítést kiváltó hatások korábban megerősödhettek volna.
Működhet-e tehát a feltartóztatás a Kínai Népköztársaság esetében? Bár Peking felemelkedése kihívást jelent az Egyesült Államok számára a nemzetközi hegemóniáért folyó versenyben, kérdéses, hogy Kína hasonló mértékű fenyegetést jelent-e Washingtonnak, mint az egykori Szovjetunió. Annak ellenére, hogy a kínaiak gazdasági előretörése, a katonai erő ezzel járó növekedése, valamint az olyan kezdeményezések, mint az Új Selyemút-projekt, és az egyre diktatórikusabb berendezkedés Pekinget egyre inkább az USA egyenrangú versenytársává teszi, Mueller szerint a feltartóztatás alkalmazásához hiányzik az ideológia terjesztése. Ezzel párhuzamosan a Népköztársaságnak – az egykori Szovjetunióhoz hasonlóan – olyan rendszerszintű problémákkal kell szembenéznie, mint a Kommunista Párt hitelességének csökkenése, a gazdasági növekedés lelassulása, vagy éppen a csendes-óceáni-térség kulcsfontosságú partnereinek elfordulása.
Ennek fényében Mueller arra a következtetésre jut, hogy Kína esetében nem szükséges a feltartóztatás nyílt alkalmazása, hiszen az Egyesült Államok könnyen stratégiai előnyt kovácsolhat a Népköztársaságot érintő strukturális kihívásokból.
Összefoglalva tehát a feltartóztatási politika – a Szovjetunió esetében alkalmazott formában – kevéssé lehet hatásos Kína ellen. Ennek ellenére a nagyhatalmi versengésben az Egyesült Államok számára elengedhetetlen lesz a Pekinget érintő problémák kihasználása, hiszen ahogy a Mueller által idézett Napóleon is fogalmazott, soha nem érdemes félbeszakítani az ellenséget, mikor az hibát követ el.
Szemlézte: Szenes Eszter
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
