Venezuela új olajtörvénye, amely enyhítené az állami dominanciát és szélesebb teret nyitna a külföldi befektetők előtt, valamint az Egyesült Államokkal körvonalazódó energiapolitikai együttműködés első pillantásra jelentős geopolitikai fordulatnak tűnhet. Közelebbről vizsgálva azonban inkább egy hosszabb távú átalakulási kísérletről van szó, amelynek sikerét nem a föld alatt rejlő készletek nagysága, hanem az intézményi környezet megbízhatósága dönti el.
Caracas a közelmúltban módosította az évtizedek óta érvényben lévő szénhidrogén-szabályozást. A Chávez-korszakban kialakított modell az állami dominanciára és a külföldi vállalatok mozgásterének szűkítésére épült, ami hosszú távon az iparág technológiai leépüléséhez és a termelés visszaeséséhez vezetett. Az új szabályozás célja egyértelmű:
visszacsábítani a nemzetközi tőkét és szakértelmet egy olyan szektorba, amely az elmúlt húsz évben látványosan zsugorodott.
Noha Venezuela bizonyított olajtartaléka csaknem 303 milliárd hordóra tehető, ami több mint ötszöröse az Egyesült Államokénak, a napi kitermelés ma alig 900 ezer hordó, szemben a korábbi 2,5 milliós szinttel.
Venezuela has the world’s largest proven oil reserves, estimated at 303 billion barrels as of 2023, more than five times the amount the United States has, which is 55.25 billion barrels https://t.co/jIj142yugD pic.twitter.com/uTaQRqROYm
— Al Jazeera English (@AJEnglish) January 8, 2026
A reform egyik lényegi eleme az állami olajvállalat, a PdVSA korábbi meghatározó szerepének korlátozása. Az új keret ugyanis nagyobb mozgásteret biztosítana a külföldi cégeknek, elsősorban termelésmegosztási szerződések révén. Ez közelebb áll a nemzetközi iparági gyakorlathoz, és elvileg lehetővé teszi a külső források bevonását egy technológiailag és pénzügyileg leépült iparágba.
A kulcskérdés azonban nem az, hogy mit tartalmaz a törvény, hanem az, hogy mennyire lesz tartós. A venezuelai energiaszektor múltját kisajátítások, egyoldalú szerződésmódosítások és politikai beavatkozások jellemezték, különösen az 1970-es évek államosításai és a 2007-es expropriációs hullám idején. Több évtizedes beruházási döntéseket nem lehet pusztán egy gyors törvénymódosításra alapozni.
Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok is sajátos pozícióba került. Washington korlátozott szankciós kivételeket adott ki, amelyek lehetővé teszik amerikai vállalatok számára a venezuelai olaj értékesítését, valamint a nehézolaj feldolgozásához szükséges hígítók exportját. Egy új megállapodás keretében Venezuela 30–50 millió hordó nyersolajat adott át az Egyesült Államoknak; az ebből származó bevételből 500 millió dollárt már vissza is utaltak Caracasnak azzal az indokkal, hogy azt a gazdaság stabilizálására fordítják.
A konstrukció politikailag Washington mozgásterét növeli, ugyanakkor azt a látszólagos ellentmondást eredményezi, hogy miközben Venezuela csökkentené az állami kontrollt, az amerikai kormányzat de facto irányító szerephez jut az ágazatban.
Donald Trump elképzelése szerint a venezuelai olaj idővel mérsékelhetné India orosz energiafüggőségét. Újdelhi jelenleg napi mintegy 1,5 millió hordó orosz nyersolajat vásárol kedvezményes áron, ami Moszkvának biztos bevételt, Indiának olcsó ellátást jelent. Venezuela jelenlegi termelési szintje és leromlott infrastruktúrája azonban még optimista forgatókönyv mellett sem teszi lehetővé, hogy rövid távon érdemben kiváltsa az orosz exportot. A számok egyszerűen nem ezt mutatják.
A venezuelai olajreform tehát nem jelent azonnali geopolitikai fordulatot. A hatalmas tartalék önmagában nem elegendő: jogbiztonságra, intézményi stabilitásra és többéves beruházási ciklusokra van szükség ahhoz, hogy a potenciál tényleges kínálattá váljon. A venezuelai olaj így inkább hosszú távú stratégiai lehetőség, mint gyorsan bevethető eszköz a nagyhatalmi versenyben.
Szemlézte: Dobos Boglárka
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
