Új-Zéland, akárcsak Ausztrália vagy Kanada, hivatalosan alkotmányos monarchia, melynek államfője II. Erzsébet. A brit királynőt a főkormányzó képviseli, aki hagyományosan a miniszterelnök és a kabinet tanácsait követi. Választási rendszere a Westminster rendszeren alapul és sokáig annak vegytiszta képviselője volt, de az elmúlt évtizedekben komoly változásokon esett át.
Az államberendezkedés
Új-Zéland Nagy-Britanniához hasonlóan nem rendelkezik formális alkotmánnyal. Alkotmányosságának kerete a brit és új-zélandi parlamentek egyes határozataiból, az országot a brit koronához csatoló waitangi szerződésből és alkotmányos konvenciókból áll össze. Államigazgatásának rendszere 1852-ben egy alkotmányossági határozatban lett meghatározva, majd 1986-ban megerősítve. Az alkotmányos jogok védelme a szokásjogon alapszik, amely 1990-ben és 1993-ban az emberi jogokról szóló határozatokkal lett kiegészítve, de, legalábbis elméletben, egyszerű parlamenti többséggel megszüntethető. Az alkotmányossági határozat választja szét a három hatalmi ágat is: a végrehajtó ág az államfő és a kabinet, a törvényhozó testület a parlament, az ítélő testület pedig a bíróság.
Az új-zélandi monarchia 1947 óta független a brit monarchiától. Bár az uralkodó beleegyezése szükséges a törvényhozáshoz, ez a hatalom kizárólag Új-Zéland népétől származik. A monarchiát az uralkodó által a miniszterelnök tanácsai alapján választott főkormányzó képviseli. A tisztséget 2011 óta Sir Jerry Mateparae tölti be. Kinevezhet vagy eltávolíthat miniszterelnököket és feloszlathatja a parlamentet, de hatalma szimbolikus és formális. Ő vezeti a végrehajtó tanácsot, amely a korona összes miniszteréből áll, akiknek egyúttal parlamenti képviselőknek is kell lenniük és legtöbbjük a kabinetnek is tagja.
A legfontosabb kormányzó testület a kabinet, amelyet a miniszterelnök vezet, aki hagyományosan a kormányzó párt vagy koalíció vezetője is. A kabinet felelősséggel tartozik a parlamentnek, ahonnan tagjait is választják. Háromévente tartanak választásokat: legutóbb 2014 szeptemberében voksoltak a választók.
Nemzeti kormány új-zélandi módra
Jelenleg a Nemzeti Pártot (National Party) vezető John Key a kormányfő. Kisebbségi kormánya a klasszikus liberális ACT és a keresztény konzervatív Egyesült Jövő (United Future) pártokkal, továbbá az őslakosok érdekeit képviselő Māori Párrtal (Māori Party) áll egyezségben, melyek vezetői miniszteri posztokat töltenek be de a kabinetnek nem tagjai. Az ellenzék a Munkáspártból (Labour Party), a Zöld Pártból (Green Party) és az Először Új-Zéland pártból (New Zealand First) áll, az ellenzék vezéregyénisége a munkáspárti Andrew Little.
Az új-zélandi parlament egyetlen kamarája a képviselőház, de ez 1950-ig kiegészült egy Törvényhozó Testület nevű felsőházzal is. Tagjait legfeljebb három évre választják, de van lehetőség előrehozott választásra is. Új-Zéland a világon először, 1893-ban adott szavazati jogot a nőknek. Több parlamenti hely egy külön választott māori testületnek van fenntartva de 1996 óta indulhatnak a nem lefoglalt helyekért is, a többi párt jelöltjeivel versengve.
Az ország gazdasága rendkívül stabil és jól viselte az elmúlt évtized válságait. Talán az is ezt mutatja, hogy a jelenleg legtöbb nyilvánosságot kapó ügy a nemzeti zászló megváltoztatásáról szóló népszavazás, mivel a korábbi nem különbözik kellőképp Nagy-Britanniáétól.
Választási reform 1993-ban
1993-ban társadalmi nyomásra, hosszas előkészítés után az ország addigi „a győztes mindent visz” (First Past The Post, FPTP) választási rendszerét a németországihoz hasonló arányos képviseleti rendszerre változtatták (Mixed-member Proportional Representation, MMP). Az FPTP rendszert az ötvenes évek óta egyre több kritika érte, amiért kiszorítja a parlamentből a kisebb pártokat és minden hatalmat a legtöbb parlamenti helyet szerző párt kezébe engedi, gyakran a tényleges támogatottsághoz képest aránytalanul. Többek között ennek köszönhető, hogy a második világháború és 1984 között mindössze kétszer sikerült a Munkáspártnak nyernie a Nemzeti Párt ellen, a kisebb pártok pedig szinte teljesen a perifériára kerültek.
Az ellenérzések tovább erősödtek amikor 1978-ban és 1981-ben is úgy nyert a Nemzeti Párt, hogy a Munkáspártra többen szavaztak. Amikor 1984-ben végre megtörtént a kormányváltás, a Munkáspárt bizottságot hozott létre a választási rendszer felülvizsgálására (Royal Commission on the Electoral System). A választási bizottság két év ülésezés után, 1986-ban hosszú és részletes elemzést közölt, melyben az MMP rendszer bevezetését javasolta. Eszerint minden polgár két szavazatot adhat le, egyet a saját körzetében, egyet pedig egy pártra, és a parlamenti helyek aránya az utóbbi szavazatok arányát tükrözi, tehát a parlamenti képviselet aránya a pártok tényleges támogatottságát tükrözi, nem azt, ki mennyi helyi választást nyer.
A Nemzeti Párt tiltakozása ellenére 1992-re sikerült elérni egy véleménynyilvánító népszavazás kiírását, melyen olyan elsöprő többség támogatta a választási rendszer megváltoztatását, hogy kiírtak egy ügydöntő szavazást is 1993-ra, a rendes válsztásokkal egyidőben, amelyen már kifejezetten az FPTP és MMP rendszerek között kellett döntenie a lakosságnak. Az új választási rendszer 53.9%-al győzött.
Az arányos képviseleti rendszer már az első alkalommal, 1996-ban nagy részvételi arányt hozott. Ismét a Nemzeti Párt nyert, de ezúttal az Először Új-Zélanddal koalícióban, és így is mindössze 61 helyet szerezve a 120-ból. Összesen hat párt jutott be a parlamentbe, támogatottságukkal nagyjából arányos mennyiségű helyet nyerve, mely fordulópontot jelentett a kisebbségi pártoknak és az általuk képviselt érdekcsoportoknak.
Az új-zélandiak rögtön ráéreztek az új rendszer működésére, talán a választási rendszerek különbségeiről szóló objektív tájékoztatást célzó, éveken át működő bizottságnak köszönhetően: 38% élt a lehetőséggel, hogy más pártra adja le két szavazatát, míg ez az arány Németországban 15% volt. Az új rendszer egyelőre beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de kritikusai amiatt aggódnak, hogy megnehezíti a kormány egységes, gyors és konzisztens fellépését, főleg válsághelyzetekben; az 1996-os parlament beiktatásához például két hónapra volt szükség.
Daniel Corsano
