Blog

Újra a figyelem fókuszában a kínai-amerikai játszma

Nancy Pelosi tajvani látogatása után újra a közvélemény figyelmének középpontjába került a de facto szigetország, amelyet sokan az amerikai-kínai csatározás fő helyszíneként emlegetnek. Ennek ellenére a két nagyhatalom között zajló ellentét nem (csupán) Tajvanról szól. A konfliktus geopolitikai…

Nancy Pelosi tajvani látogatása után újra a közvélemény figyelmének középpontjába került a de facto szigetország, amelyet sokan az amerikai-kínai csatározás fő helyszíneként emlegetnek. Ennek ellenére a két nagyhatalom között zajló ellentét nem (csupán) Tajvanról szól. A konfliktus geopolitikai aspektusait Foreign Affairs-ben megjelent, igazán alapos cikkében Jessica Chen Weiss, a Cornell Egyetem kutatója, valamint az USA külügyminisztériumának korábbi szakértője értékelte.

Az amerikai-kínai kapcsolatok nem csupán bilaterális alapon meghatározóak a két ország számára, de a geopolitika szintjén is, hiszen mindkét állam az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagja, atomhatalom, valamint olyan gazdasági erővel bír, amely meghatározója a globális piacok alakulásának. Ahhoz, hogy megérthessük a kapcsolat dinamikáját, pillantást kell vessünk az azt hosszú távon befolyásoló folyamatokra.

 

Egy kis történelem

Weiss szerint az USA és a Kínai Népköztársaság viszonyát nem csak a fenyegetés, de célok és a lehetőségek is meghatározzák. Utóbbit példázza Nixon elnök 1972-es látogatása, amikor az Amerikai Egyesült Államok még lehetőségként tekintett Kínára a Szovjetunió kordában tartásának terén.

A hidegháború vége a fenyegetések és a potenciál egyfajta furcsa keverékét hozta, hiszen míg az USA szemben állt Kína katonai megerősödésével, addig a gazdasági liberalizáció adta előnyöket igyekezett kihasználni.

Az újabb fordulat 2008-ban következett be, hiszen azzal párhuzamosan, hogy Kína a pekingi olimpia megrendezésével gazdasági középhatalomból valódi nagyhatalommá vált szimbolikusan is, Tibetben zavargások törtek ki, amelyek elindították a kínai rezsimben a belső biztonság után folytatott őrült hajszát. A külső ellenségtől való félelem – ami például a hongkongi tüntetések brutális megfékezésében, vagy a társadalmi kreditrendszer tervében manifesztálódott – tovább növekedett Hszi Csin-ping uralma alatt.

 

USA: hegemónia vagy reaktív külpolitika?

A kapcsolatok kifejezett romlása azonban nem csupán Kína változásának köszönhető – bár Washington sok tekintetben ezen az állásponton van. A Kínához való ellenséges hozzáállás már a 2000-es évek második felében megkezdődött, de tetőpontját a Trump-adminisztráció hatalma alatt érte el. Ekkor számos kormányzati szakember a kínai rendszerváltás lehetőségére is célzott, amely harcias hozzáállás nem csupán aláásta a Kínával való viszonyt, de akár az eszkalációra is lehetőséget adott volna. Weiss szerint

az amerikai külpolitika fő problémája az, hogy ahelyett, hogy valódi hegemónként diktálná a nemzetközi rend játékszabályait – a belső konszenzus hiányában – reaktív külpolitikát folytat, amit céljai helyett saját félelmei határoznak meg.

A Biden-kormányzat, elődjének egyoldalú megközelítése helyett, a kooperációra helyezi a hangsúlyt. Az amerikai vezetés felismerni látszik, hogy Kína meglehetősen ragaszkodik a Kommunista Párt hatalmához - és az USA ezt elfogadni kénytelen, hiszen könnyebb elkerülni Thuküdidész igazán veszélyes csapdáját, ha az Egyesült Államok képes Kínát az általa vezetett világrendbe integrálni.

Az eszkaláció megelőzhető...

Weiss több ízben hangsúlyozza, hogy semelyik fél nem akar háborúban állni a másikkal, hisz annak beláthatatlan következményei volnának, azonban a viszony feszült és egy apró rossz mozdulat is eszkalációt okozhat, tekintve hogy semelyik fél nem engedhet meg magának arcvesztést saját hazájában. Jelenleg
a legforróbb pont a kínai-amerikai kapcsolatokat illetően Tajvan esete.

Annak ellenére, hogy az USA eddig folytatott Tajvan-politikája sokkal több provokációt hozott, mint elrettentést – a szerző szerint – Peking továbbra is az Egy Kína-politikának megfelelő békés egyesítést preferálja. Bár a kínai állam külpolitikája időnyomás alatt van a Tajvanon bekövetkező társadalmi változások következtében erről korábbi cikkünkben is írtunk, Peking tisztában van vele, hogy a sziget lerohanása mekkora kárral járna az ország számára. Ez a többi között annak is köszönhető, hogy az ukrajnai háború során a nemzetközi közösség példát statuált az Oroszország ellen bevezetett szankciókkal. Ez jól megmutatkozik a kínai-orosz viszonyban is, hiszen előbbi egyértelmű döntést hozott abban, hogy Oroszországot, vagy a nemzetközi piachoz való hozzáférést választja-e.

Bár a Biden-adminisztráció során nem figyelhető meg olyan markánsan ellenséges Kína-politika, mint annak elődjénél, de a két ország közötti kapcsolatok olyan fontos területeken is visszamaradást mutatnak, mint a non-proliferáció, vagy éppen Észak-Korea problémája. Weiss szerint

az amerikai politika nagy hibát követ el, mikor az innovációk és a technológia védelmében megakadályozza a két ország közötti együttműködést,

hiszen így a kínai zárt rendszerrel szemben komparatív előnyét veszíti el: a nyitottságot. Emellett az Amerikai Egyesült Államoknak valóban be kellene vonnia a Kínai Népköztársaságot a nemzetközi rend szereplői közé, majd ezen rend szabályait igazi hegemónként kellene diktálnia – természetesen nem kivonva saját magát ezek alól.

Szemlézte: Szenes Eszter

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon

Ossza meg másokkal is: