Daniel R. DePetris a radikalizáció valódi okairól és az amerikai katonai jelenlét hatásairól ír a National Interestben.
Bár hosszabb időbe telt, mint amire számítani lehetett, az Egyesült Államok által is támogatott Szíriai Demokratikus Erők Baghouz mellett végleg legyőzték az Iszlám államot és bejelentették a háború végét.
A hírre az azt megillető lelkesedéssel reagáltak a harcban résztvevő hatalmak. Ez nem is csoda, ha figyelembe vesszük mindazt a szenvedést és áldozatot, amit az ISIS-szel való harc négy és fél éve hozott. 2014 nyarán az Iszlám Állam százfejű sárkányként tartotta rettegésben a világot, teljes iraki hadosztályokat tüntetett el, a kivégzésekről szóló videók bejárták a világhálót, és fekete maszkos harcosaik Líbia partjainál fenyegettek az Európába való átkeléssel.
Mára a kalifátus területe a nullára szorult vissza, a terroristák egy része ideiglenes büntetőintézményekben vár a sorsára, és több tízezer harcos, akik Nyugatról távoztak az Iszlám Állam oldalán harcolni most jogilag a senki földjén tartózkodik, árulóként megfosztva a hazatérés lehetőségétől.
Mindez nagyon jól hangzik, de óriási tévedés lenne azt hinni, hogy a kvázi-állam fizikai elpusztítása ugyanaz lenne, mint a terrorista szervezettel való leszámolás. Az ENSZ szerint még körülbelül harmincezer harcos maradt szabadon, az pedig, hogy a vezető réteggel mennyire sikerült leszámolni, ismeretlen. A washingtoni külpolitikai intézményrendszer ez alapján amellett érvel, hogy az amerikai csapatoknak Szíriában kellene maradniuk az előrelátható jövőben, ha ugyanis elhagynák az országot, az időt adna a terroristáknak az újjászerveződésre akkor, amikor már a teljes eltűnés szélén állnak.
Ezen érvek ellenére limitált, hogy az amerikai katonai erők mit tudnak elérni. Nem tudják megparancsolni például az iraki kormánynak, hogy hagyjon fel a szunnita lakosságának diszkriminálásával és ne kezelje őket úgy, mint potenciális terroristákat. Nem tudják meggyőzni az Aszad-rezsimet, hogy kooperáljon az ENSZ-vezette politikai folyamatban, vonja be az ellenzéket egy alkotmány megírásába vagy bonyolítson le nemzetközileg ellenőrzött választásokat. Az amerikai katonák a kurd és török erők közötti évtizedes feszültségeket sem fogják feloldani, ahogy azt a gyakorlatot sem, hogy iraki társaik tömegével hurcolnak el szunnita férfiakat a legkisebb gyanú alapján.
Más szavakkal, az Iszlám Állam születésének valódi okaira – a rendszerszintű korrupció, a borzalmas közszolgáltatások, a kegyetlen rendfenntartó erők és az olyan vezetők kérdésére, akik egymás ellen uszítják államuk kisebbségeit, hogy saját hatalmukat megőrizzék – nem tud választ adni az amerikai hadsereg. Trump elnök kétmillió katonát is küldhetne a régióba, az sem oldaná meg a problémákat. A hadsereg szír-iraki határon való állomásoztatása egy daganatra felírt fájdalomcsillapító hatékonyságával ér fel – azonnali enyhülést adhat, de nem akadályozza meg a daganat növekedését.
Az Iszlám Állam kalifátusát eltörölték a föld színéről, de a helyére kerülő rendszer megszilárdíthatja a dzsihádista elnyomást, ha régió vezetői továbbra is figyelmen kívül hagyják a politikai, gazdasági és szociális krízist, amiből az Iszlám Állam eredetileg is megszületett. Sajnos kevés jel utal arra, hogy az arab kormányok tanultak volna a leckéből.
Szemlézte: Bálint Janka
