2020.11.05

Kereszténység és demokrácia

Niebuhr Magyarországon

Darabos Ádám

Mit tanulhatunk egy keresztény realistától Magyarországon?

2007. április 25.: Egy fiatal, de már országos ismeretségű, amerikai elnökválasztásra készülő szenátor interjúja során a következő kérdés hangzik el: „Olvasott már Reinhold Niebuhrt?” A politikus – megfontolt beszédmódját félredobva – azonnal válaszolt, s válasza is pozitív volt: „Szeretem őt. Ő az egyik kedvenc filozófusom.” Válaszát kifejtve a szenátor úgy folytatta, hogy Niebuhrtől azt a meggyőző gondolatot vette át, hogy a világban jelen van a gonoszság, a nélkülözés és a fájdalom. S bár ezek megszüntetésébe vetett hitünkben alázatosnak és szerénynek kell lennünk, ezt sosem szabad cinizmusunkra és tétlenségünkre kifogásként használni. Nem szabad a naiv idealizmusból a keserű realizmusba csúsznunk – mondta a szenátor.

A fiatal amerikai szenátor nem más volt, mint Barack Obama, akit az interjút követő évben az Amerikai Egyesült Államok elnökévé választottak. Utóbbi okán Obama Niebuhr iránt érzett szimpátiája is az érdeklődés középpontjába került; újságírók és kutatók tömege kezdte el Obamában Niebuhrt keresni. Számtalan tudományos és közéleti folyóiratcikk jelent meg a témában, többsége a két hasonlóan jelentős, ugyanakkor lényegesen eltérő pozícióban tevékenykedő szereplő (politikus vs. filozófus/teológus) közötti hasonlóságokat és különbségeket emelte ki. Nem mintha Niebuhrt csak a demokraták részéről övezné tisztelet, Obama 2008-as republikánus ellenfele, John McCain is elismerően beszélt Niebuhrről; valójában mindkét tábor magának akarja Niebuhrt.

De ki is Reinhold Niebuhr? És miért pont Niebuhrre hivatkozik egy vezető amerikai politikus? Miért gondolják úgy, hogy szükség van gondolatainak felelevenítésére a mai világban? Vagy egyszerűbben fogalmazva, mit tanulhatunk Niebuhrtől? És különösképpen, mit tanulhatunk tőle Magyarországon? Ebben az írásban Niebuhr életének vázlatos bemutatása után gondolkodásának három területét emelem ki. Ezek azonban nem csak eszmetörténeti összefoglalók, hanem egyben javaslatok is arra, hogy mit tanulhatunk ma Magyarországon egy keresztény realistától.

Lelkészből közéleti teológus

Reinhold Niebuhr 1892-ben született, egy első generációs német bevándorló család második fiaként a Missouri állambeli Wright City-ben. Apja, Gustav Niebuhr a Német Evangélikus Szinódus lelkésze, s egyben egy társadalmi kérdésekkel foglakozó, kiterjedt műveltséggel rendelkező családfő volt. Felesége, Lydia is egész életében egyházi körökben mozgott: szervező tevékenységet végzett, valamint a Vasárnapi Iskola mozgalom egyik vezetője volt. Gyermekeik közül az első fiú, H. Richard híres teológus lett, többek között a Yale-n tanított. A második fiú, Reinhold 10 éves korában döntötte el, hogy lelkész lesz, és emellett világhírű gondolkodóvá vált. A legkisebb testvér, Hilda úgyszintén hitoktatóként tevékenykedett. Jól látszódik tehát, hogy a gyermekekre erős hatással volt a szülők vallásos tevékenysége és az otthoni vallásos légkör, amelyhez hozzátartozott az ógörög és héber nyelv elsajátítása is.

Bár kiterjedt és mély tudásával, írói tehetségével és szervezeti aktivizmusával Reinhold már a középiskolai és egyetemi évei során is felhívta magára a figyelmet, tanulmányait nem folytatta, ugyanis édesapja korai halála után, 1915-ben úgy érezte, hogy édesanyja segítségével a detroiti Bethel Evangelical Church közösségét kell lelkészként szolgálnia. Niebuhr tizenöt évig vezette a hívek közösségét, s ez idő alatt a környéken tapasztalható – leginkább a kapitalizmushoz és az iparosodáshoz kapcsolódó – jelenségek alakították gondolkodását. Később úgy nyilatkozott detroiti tapasztalatairól, mint amelyek lényegesen nagyobb hatással voltak gondolkodására, mint bármelyik könyv vagy filozófus. Detroit ugyanis az 1920-as évektől kezdve a „Big Business”-korszak egyik motorja, az automobil-ipar fellegvára volt, ez volt a legendás Henry Ford érája.

A nyugati kapitalizmus és ipari forradalom gőzhengere okozta óriási gazdasági fejlődés során Niebuhr a jelenség árnyoldalaira kívánta felhívni a figyelmet; a régi kötelékek felbomlására, a hagyományos értékek és vallások gyengülésére, illetve legfőképpen a munkások kizsákmányolására. Utóbbi ráadásul úgy valósult meg, hogy a rendszer központi eleme a jómódú keresztény középosztály volt, amely szemet hunyt a szenvedések fölött. Sokszor idealisták a keresztények, mert azt gondolják, hogy a szeretet és az oktatás kiterjesztésével a munkások felemelkednek. Ráadásul számos alkalommal még álszentek is, mert a külsőséges gesztusokon kívül valójában semmit nem tesznek a körülmények javításáért, hiszen az a számukra előnyös hatalmi és életmódbeli status quo felrúgásával járna – mondta Niebuhr, a keresztény lelkész.

Niebuhr kritikus hangja az 1920-as évektől kezdődően egyre jobban hallatszott az egyházi világon kívül is. Egy protestáns körből érkező meghívásnak köszönhetően, 1928-tól több mint három évtizeden keresztül oktatott a méltán híres New York-i Union Theological Seminary-n, leginkább keresztény teológiát és társadalometikát. Niebuhr pályája innen már gyorsan ívelt felfelé, az 1960-as évekig az amerikai tudományos és közélet egyik legmeghatározóbb alakjává vált. A lelkészből közéleti teológus és egyben szupersztár is lett. Életében és azt követően is megszámlálhatatlan tudós és közéleti szereplő ismerte el Niebuhr nagyságát, csak néhány sokat mondó név: Hans Morgenthau, George F. Kennan, Arthur M. Schleisinger, Martin Luther King Jr., Jimmy Carter, Hillary Clinton, valamint a már említett Barack Obama és John McCain.

De minek is volt köszönhető Niebuhr sikere? Egyrészt, Niebuhr – egyetemi szférához kapcsolódó – tudományos tevékenysége számos területet érintett, foglalkozott többek között filozófiával, teológiával, történelem- és politikatudománnyal; munkássága több mint 20 könyvet eredményezett. Másrészt, népszerűségét és gondolatainak hatását növelték előadásai, interjúi, újságcikkei, összesen kb. 900 írása jelent meg. Továbbá szervezeti aktivizmusa is jelentős volt, tevékenységét az elnyomott csoportok (pl. munkások, feketék) melletti kiállás és egyes társadalmi értékek (pl. demokrácia, egyenlőség, társadalmi igazságosság) képviselete jelentette. Mindezek természetesen összefüggtek, oda-vissza hatottak: teológiai kutatásaira építve könyveket, cikkeket írt, majd annak társadalomra vonatkozó következtetéseit beszédeiben hirdette (ráadásul kifejezetten jó rétor volt). Másik oldalról viszont sokszor pont egy társadalmi kérdésre adott (vagy éppen nem adott) válasz indukálta kutatásait; pl. a marxizmus iránti érdeklődése is részben a munkáskérdés rendezetlenségéből adódott. Niebuhr gyakran adott olyan válaszokat, amelyek a korban idegennek hatottak; például kevesen hívták fel a figyelmet az ember bűnösségére az 1920-as évek liberális optimizmusában, mint ahogy kevesen ostorozták Amerika önző és álszent külpolitikáját az 1950-es években. Mindezt úgy tette, hogy igyekezett a bibliai nyelvezetet használni a modernkori jelenségekkel kapcsolatosan.

Természetesen Niebuhr sem érinthetetlen, számos kutató kérdőjelezte meg teológiájának jelentőségét és hasznosíthatóságát, míg mások egyes gondolatainak keresztényiségében kételkednek. Továbbá könnyen a szemére lehet vetni, hogy eltérő korokban lényegesen eltérő véleményeket fogalmazott meg, amely kissé mozgó célponttá teszi; mindig kicsúszik a kritikus keze közül, és éppen emiatt lehet kritizálni. Most azonban Niebuhr életének és munkásságának teljeskörű bemutatása és értékelése helyett nézzünk meg három olyan területet, ahol a gondolatai értékesnek bizonyulhatnak a mai korban, akár Magyarországon is.

 Első üzenet: Ismerd meg, tekintsd komplexnek, kételkedj!

Niebuhr egész életét végigkísérte az érdeklődés, valamint tudásának kiterjesztése és mélyítése iránt érzett erős vágy. Csak néhány jellemző példa életéből: egyetemista korában az általa is szerkesztett Keryx című egyetemi újság hasábjain már az őt ért középiskolai oktatás hiányosságairól és hibáiról értekezett. Később, lelkészként egyik legnagyobb bánata az volt, hogy fizetéséből nem futotta könyvek vásárlására. Tudásszomja azonban „érett” korszakában sem csillapodott: egyetemi professzorsága elején elképesztő vehemenciával vetette bele a kutatásokba, hogy vélt vagy valós hiányosságait pótolja, majd tette meg ezt 50 éves kora felett is, amikor – a teológiai berkek egyik legrangosabb elismeréseként – meghívták a Gifford Lectures sorozat előadójának. Természetesen Niebuhr megismerés utáni vágyának következményei közvetett módon írásaiban és előadásaiban is megjelennek. Szinte bármely írásának kézbevétele során észlelhető, hogy egy nagy műveltségű, az adott jelenséget komplexitásában szemlélő, jól érvelő, szép nyelvezetet használó, ugyanakkor határozott és kritikus szerzőről van szó.

Mindezek az erények láthatók Niebuhr életének abban a folyamatosan visszatérő érvelésében is, miszerint a keresztény egyházaknak nem elég, ha erkölcsös, de ostoba emberekkel töltik fel soraikat. Az egyházak tagjai ne csak erkölcsösek, hanem éleslátásúak is legyenek! Niebuhr elsősorban a hivatalt ellátó személyekre gondolt, hiszen ők oktatnak, illetve jelentősebb is a befolyásuk a közösségben, de kiterjesztően beszélt az egyházak tagjairól, tehát lényegében az összes keresztényre utalt a megfogalmazásaival.

Niebuhr szerint a kapitalizmus és az ipari forradalom borzalmait a keresztény egyházak nem tudták kezelni; előfordult, hogy nem is észlelték a problémát, ha észlelték, akkor sokszor nem válaszolták rá, ha válaszoltak, akkor pedig leginkább nem megfelelően. Természetesen ez abból is adódhat, hogy az egyházak tagjai egész egyszerűen erkölcstelenek (és erre is felhívta Niebuhr a figyelmet, amikor az egyházak bűneit sorolta), de arra jellemzően van hajlandóság az egyházakban, hogy ezt észrevegyék és kiszűrjék. Kevésbé hangsúlyos az a belső kritika, hogy az egyházak tagjai beszűkültségük és műveletlenségük miatt nem is látják a társadalmi jelenségek összetettségét, illetve azt, hogy a jelenséget milyen történelmi folyamatok okozták.

Különösen szemléletes Niebuhr Christian Church in a Secular Age című, 1940-es tanulmányában szereplő példája, ahol a – kurrens közéleti vitákban is visszatérő – szekularizmus kérdéskörét feszegeti. Létezik egy olyan – sokak által teljesen elfogadott – álláspont, miszerint a francia forradalomban, valamint az azt követő fél évszázadban olyan elemek (pl. liberális, kommunista) jelentek meg, amelyek nem csak konzekvensen támogatják a szekularista gondolatokat, hanem konkrétan – eseteként akár erőszakosan is – egyház- illetve vallásellenesek. A képlet rendkívül egyszerű: az egyik oldalán áll a gonosz és romboló liberális és kommunista, a másik oldalán pedig a szegény és szent egyház. Igazából pont ezeket az egyszerű képleteket vetette el Niebuhr, amelyek sokszor csak arra jók, hogy az emberek saját önös érdekeiket védjék vele.

Félreértés ne essék, Niebuhr is ostorozza a szekuláris politikai ideológiákban (pl. liberalizmus, kommunizmus) jelen lévő téves következtetéseket, illetve az azok által okozott bűnöket (pl. brutális vallásüldözések), és a kereszténység mellett teszi le a voksot, de igyekszik megérteni, hogy az egyházak mit ronthattak el. Álláspontja szerint például a szekularizmus részben reakció a kereszténység elvilágiasodására; a keresztények magukra (tévesen) a tökéletlen világ tökéletesíthetőségének zálogaként tekintettek, illetve elfelejtették, hogy a teológia, csakúgy, mint a többi tudomány, korlátolt és sokszor az adott korra reagálva – akár a bibliai igazságot figyelmen kívül hagyva – ad válaszokat. Niebuhr fő üzenete az, hogy az aktuális társadalmi jelenségeket meg kell érteni, mielőtt kezelni szeretnénk őket. A megértéséhez viszont ténylegesen vizsgálni kell a jelenséget, illetve a történelemhez kell nyúlnunk; mindkettőben el kell mélyedni, a jelenségeket komplexnek kell tekinteni és nem szabad elfelejteni azt sem, hogy egyes – különösen az önérdeket védő, egyszerű – álláspontokkal szemben kételkednünk kell. Álláspontom szerint ez a tanács Magyarországon is megfontolandó.

Második üzenet: Vegyél részt benne, kritizálj, változtasd meg!

Niebuhr egész pályafutására jellemző a keresztény – és azon belül is leginkább a protestáns – közösségekhez tartozás; életének szinte minden területén jelen volt a kereszténység: családjában, oktatásában, lelkészségében, tudományos tevékenységében, szervezeti aktivizmusában, közéleti szerepléseiben. Mégis nehézségekbe ütköznénk, ha még egy hozzá mérhető 20. századi egyház- és valláskritikust kéne találnunk (beleértve a szekuláris szerzőket). Értelemszerűen nem egy Bertrand Russellhez hasonló kereszténységgyalázásra kell gondolni, de gyakran erős kritikákat fogalmazott meg a keresztények, illetve saját egyháza felé. Nézzünk egy szemléletes példát: az Egyesült Államok első világháborús részvételét érintő vitát.

Az első világháború eseményei komoly aggályokat vetettek fel a német származású amerikai keresztény körök számára; elsősorban német származásuk, másodsorban pedig kereszténységük miatt. Többségük még németül beszélt és sokan (főleg az idősebbek) jó viszonyt ápoltak az „anyaországgal”, rokonaik, barátaik éltek Németországban; egyesek akár a német háborús törekvéseket is támogatták. Felmerült a kérdés, hogy mennyiben számíthatnak ezekre a körökre az amerikaiak egy háborús beavatkozás során. A kérdést tovább bonyolította, hogy nem volt egyértelmű az sem, hogy ezekből a körökből érkező álláspontok a német származásnak vagy a keresztény indíttatásnak tudhatók be. Vajon miért ellenzi egy német származású lelkész Amerika háborús belépését? Azért, mert ezzel a németeket – külpolitikai tekintetben – támogatja, vagy azért, mert ténylegesen pacifista? Természetesen nem csak a német egyházi körök és a többségi társadalom között éleződtek ki a feszültségek, hanem az egyházi körökön belül is. Leegyszerűsítve: létrejött egy törésvonal, amelynek egyik oldalán az idősebb, Németországgal szimpatizáló, német nyelvet használó, anti-intervencionalisták (esetenként pacifisták) álltak, míg velük szemben a fiatalabb, az angol nyelvet előnyben részesítő, a háborús belépést támogatók sorakoztak fel.

Erős német kötődései ellenére az utóbbiak közé tartozott Niebuhr is, aki úgy látta, hogy Amerikának joga van egységet követelni állampolgáraitól. Niebuhr támogatta Amerika háborús részvételét és igyekezett tevékenyen is részt venni az ezzel járó feladatok ellátásában. Először tábori lelkésznek jelentkezett, majd a Szinódus Háborús Jóléti Bizottságának tagjaként a hozzá tartozó evangélikusokkal tartotta a kapcsolatot, illetve felekezeti írásokkal látta el őket. Emellett a Szinódus lelkészeit katonai táborokba osztotta és káplánokat is toborzott. Niebuhr ekkor kezdett el magasrangú egyházi vezetőkkel egyeztetni, politikai problémákkal foglalkozni, beszédeinek köszönhetően pedig jelentős ismeretségre tett szert egyházi körökben.

Niebuhr háborút értékelő – a pacifizmust és a patriotizmus viszonyát is vizsgáló – cikke 1918-ban jelent meg Keryx-ben A Message From Reinhold Niebuhr címmel. A cikk során Niebuhr egyik fő kérdése az, hogy vajon csak a pacifista elveket képviselő lelkészek viselkednek a kereszténységhez méltóan. Tényleg megint ilyen egyszerű a képlet, hogy vannak a jó pacifista lelkészek és a rossz, háborút támogató lelkészek? Ennél azért bonyolultabb a helyzet, Niebuhr szerint ugyanis a pacifizmusok között is van különbség. Egyrészt, vannak a teljes pacifizmust képviselők; ők a békeszerető, vagy a világi kérdések tekintetében indifferens keresztények, akik – még akár háború esetén is – elvetik az erőszakot. Niebuhr szentimentálisnak nevezi őket, de szerinte bizonyos tekintetben érthető, elfogadható ez az álláspont, és legalább konzekvens. Másrészt viszont vannak a pragmatikus pacifisták, akik az adott kontextustól függően pacifisták, bizonyos esetekben elfogadható a háború, míg más esetekben ellenzendő. Niebuhr szerint a Szinódus lelkészeinek jelentős része az utóbbi csoporthoz tartozik és igazából őket – a háború mellett kiálló lelkész pozíciójából – kritizálja.

Niebuhr szerint lehet egy lelkész a háború elején pacifista, de ettől még felelősséggel tartozik a nemzetéért, és a háború során felmerülő alapvető állampolgári kötelezettségeit teljesítenie kell. A háború előrehaladtával azonban már kevésbé érthető, hogy miért ragaszkodik a lelkész szélsőségesen békéhez, mikor az végső soron (beavatkozás nélkül) a békét fogja felszámolni. Ha pedig már ennyire békeszerető a lelkész és véget ért a háború (az ő támogatása nélkül), akkor miért nem támogatja azokat a wilsoni politikai törekvéseket, amelyek a háborúk megszüntetésének és a béke előmozdításának céljai felé mutatnak. Niebuhr szerint a kereszténység szempontjából a bizonyos kompromisszumokat vállaló keresztény államférfi (pl. Lincoln) legalább annyira fontos, mint az elvei mellett szélsőségesen kiálló keresztények (pl. Luther). Ha ezt az elvet nem is követik, Niebuhr legalább azt elvárja a lelkészektől, hogy ne legyenek tétlenek és felelőtlenek.

Niebuhr életútját vizsgálva jól látszódik, hogy neki is voltak elbukott próbálkozásai (pl. az 1932-es amerikai képviselőválasztáson csúfos vereséget szenvedett), de összességében sikeres volt az egyházon belül és azon kívül is. Ez – a korábban említettek mellett – annak köszönhető, hogy folyamatosan próbálkozott, ott volt a frontvonalban, részt vett a kezdeményezésekben. Ráadásul ezt nem úgy tette, hogy egyik napról a másikra otthagyta volna saját közösségét (aminek tagjaival ráadásul komoly vitái voltak), hanem úgy, hogy rámutatott a vélt vagy valós hibákra és törekedett arra, hogy a közösség megváltozzon, fejlődjön, erősödjön. Frusztrálta, hogy a Német Evangélikus Szinódus – politikailag és társadalmilag – súlytalan. Ahelyett viszont, hogy kivonult volna, vagy átment volna egy befolyásosabb közösségbe, megpróbálta jelentőssé tenni magát a közösséget. Magyarországon sokan fordítanak hátat saját közösségeiknek, de akár a közügyeknek vagy a politikának, azzal érvelve, hogy a közösség tagjai ostobák, gyengék vagy gonoszak. Niebuhr arra mutat rá, hogy ne vonuljunk ki, vegyünk részt benne, kritizáljunk, változtassuk meg, és tegyük jobbá a közösséget.  

Harmadik üzenet: Ne légy naiv idealista, ne légy cinikus realista, légy keresztény realista!

Niebuhr munkásságát sokan a keresztény realizmus fogalmával azonosítják, illetve fordítva is, a keresztény realizmust Niebuhr munkásságával teszik egyenlővé. Bár több szerzőhöz és csoportosuláshoz is kötik a keresztény realizmust és annak rokon értelmű kifejezéseit, konszenzus alakult ki azzal kapcsolatosan, hogy Niebuhr az irányzat legfőbb képviselője. A szakirodalomban szereplő számos megközelítés és számtalan definíció összegyűjtése és elemzése helyett most talán az a legcélravezetőbb, ha megvizsgáljuk, hogy milyen jelenségre próbált reakcióként megjelenni a keresztény realizmus. Ez után érthetjük meg, hogy tartalmában mit is jelent a fogalom.

Az 1870-es évektől kezdődően Amerikában egyre jelentősebbé vált – a leginkább protestáns lelkészek által támogatott – Szociális Evangélium (Social Gospel) vallási-társadalmi mozgalom. A mozgalom kiterjedt és sokszínű volt, de a követők összességében úgy vélték, hogy a kapitalista, ipari társadalmak problémái (pl. egyenlőtlenség, társadalmi igazságtalanság, szegénység, rasszizmus, devianciák) a keresztény erkölcsiség terjesztésével és gyakorlásával megoldhatók és megoldandók. A követők nagy része hitt abban, hogy Krisztus királysága megvalósul a földön, tehát millenarista nézeteket vallottak. Ezen belül a mozgalom vezetőinek többsége poszt-millenarista volt; ők úgy gondolták, hogy Krisztus eljövetele előtt rendbe kell hozni a társadalmat, ehhez pedig a Bibliában található tanításokat kell alkalmazni, mindenekelőtt a szeretet parancsát. A szeretet és a keresztény erkölcsiség kiterjesztésével megszűnnek a társadalom problémái; lassan vagy gyorsan, de Krisztus királysága felé haladunk, ami megvalósul még a földön.

Niebuhrre is erős hatással voltak a Szociális Evangélium tanításai és a keresztényszocializmus. Alkotói korszakaitól függően változó mértékben, de ő is hitt a társadalom kereszténység általi átalakításának lehetőségében. Bizonyos tévedéseket azonban már egészen korán észlelt: például azt, hogy a Szociális Evangélium célja utópisztikus, nem lehet tökéletes társadalmat létrehozni. Ez az utópizmus két fő forrásból származott Niebuhr szerint: a Szociális Evangélium képviselőinek téves emberképéből, valamint a politika természetének félreértéséből.

Niebuhr elutasította azt az idealista gondolatot, hogy az ember – természete alapján – alapvetően jó. Niebuhr a Bibliából, és annak szent ágostoni értelmezéséből indult ki, amikor megfogalmazta, hogy az ember – Istentől kapott szabad akaratából adódóan – jóra és rosszra is hajlamos. Mivel az 1920-as évek Amerikájában az élet szinte minden területét (a Szociális Evangéliumot is beleértve) a liberális optimizmus és a lineáris fejlődésbe vetett megrendíthetetlen hit járta át, feledésbe merült az ember bűnre való hajlama. A bűn újrafelfedezéséhez Niebuhr detoriti lelkészsége során szerzett tapasztalatai is hozzájárultak: a fejlődésben hívő naiv lelkészek a szeretet kiterjesztéséről szónokolnak a templomba járó álszent keresztény középosztálynak, miközben a munkások éhbérért szenvednek a gyárban, hogy a felsőbb rétegeknek gyártsák az autókat.

Niebuhr szerint – a történelmet szemlélve – nehéz azt joggal feltételezni, hogy az ember képes konzekvensen és folyamatosan, saját érdekeit félretéve másokon segíteni. Persze vannak kivételek, viszont még ez esetben is figyelmen kívül hagyják a Szociális Evangélium képviselői, hogy milyen közegbe érkezik a javaslatuk. A társadalmi igazságosság feltehetően nem úgy fog megvalósulni, hogy a lelkész bemegy a városházára és megkéri a polgármestert, hogy – jó szívére hallgatva, és a szeretet parancsát figyelembe véve – segítsen az elnyomottakon. A politikában józan ésszel és szép szóval nem fogunk tudni – az akár jogos – erkölcsi megfontolásainknak érvényt szerezni; meg kell érteni, hogy a politikának saját szabályai, törvényszerűségei vannak. Ha egy keresztény nem érti meg, hogy az erőre erővel kell válaszolni, akkor nem fog komoly társadalmi sikereket elérni. Bár Niebuhr nem minden esetben vetette el a fizikai erőszakot, értelemszerűen nem háborús konfliktusra buzdította az elnyomottakat; az erőnek, nyomásgyakorlásnak számtalan megjelenési formája van, legyen az pénzügyi vagy politikai természetű, utóbbi szavazatok, vagy egy engedetlenségi mozgalom formájában is megjelenhet.  

Röviden tehát, az ember bűnre való hajlamának, valamint a politika valós működésének figyelembevétele a Szociális Evangélium céljának (a tökéletes társadalom megvalósításának) reménytelenségét mutatja meg. És itt fontos – Obama gondolatát parafrazálva – felhívni a figyelmet arra, hogy ne csússzunk a naiv idealizmusból a cinikus realizmusba. Az ember bűnre való hajlama nem magyarázat az erkölcstelenségre és cinizmusra; az ember – szabadságából adódóan – jóra is képes. A politika törvényei pedig nem lehetetlenné teszik, csak szabályok és korlátok közé szorítják az ember jóra való hajlamából származó (keresztény) erkölcsiség érvényesülésének lehetőségét. Niebuhr szerint ez már csak azért sem baj – és részben így érvel az állam és az egyházak szétválasztása mellett –, mert sokszor a (keresztény) erkölcsiség nevében követnek el borzalmas tetteket; ez esetben az állam tud az egyházak hasznos fékjeként is működni.

Niebuhr nem igazán szerette a fogalmakat, ráadásul nem is mindig használta azokat következetesen, a keresztény realizmust több szempontból sem tartotta megfelelő kifejezésnek. Sokszor amúgy is inkább a keresztény realistákról és az ő felelősségükről és nem keresztény realizmusról mint jelenségről beszélt. A keresztény realista feladata pedig az, hogy a Bibliából származó emberi természetből kiindulva, a történelmi valóság komplexitását, beleértve a politika törvényszerűségeit figyelembe véve, elősegítse a keresztény értékek (pl. igazságosság) társadalmi érvényesülését. Érdekes és hasznos lenne Magyarországon keresztény realistaként élni.

Ossza meg másokkal is: