A kínai katolikusok és az Egyesült Államok

Mike Pompeo, az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere idén ősszel a Szentszék kínai szerepvállalásáról és a kínai katolikusok helyzetéről közölt írást a First Things nevű keresztény folyóiratban A kínai katolikusok és az egyház morális tanúságtétele címmel. A cikk apropója, hogy a Katolikus Egyház és Kína nemrégiben újította meg korábbi megállapodását, amellyel kapcsolatban számos kérdés vethető fel: vajon az USÁ-nak konkrét politikai érdeke fűződik a Katolikus Egyház bevonásához a Kína elleni küzdelembe, vagy csupán az egyház erkölcsi segítségére tart igényt? Az emberi jogokért és a kínai katolikusokért aggódik a külügyminiszter, vagy vannak olyan tágabb, nemzetközi vonatkozásai is a kérdésnek, amelyek további érdeklődésre tarthatnak számot?

*

A Katolikus Egyház és Kína két évvel ezelőtt megállapodást kötöttek egymással, amelynek pontos tartalmát viszont nem hozták nyilvánosságra. A megállapodás célja az volt, hogy valamelyest rendezzék kapcsolataikat, illetve a kínai katolikus hívek és a klérus helyzetét. Október 22-én járt volna le a szerződés, amelyet az újabb tárgyalások eredményeképp meghosszabbítottak.

A kínai polgárháború 1949-ben zárult le, azóta az egykori Kínai Császárság legnagyobb részén a Kínai Népköztársaság terül el, és a hatalmat a Kínai Kommunista Párt birtokolja, amely a hivatalos ideológia szerint ma is ateista államot tart fenn. A Szentszék ugyanakkor változatlanul a Kínai Köztársaságot ismeri el Kína hivatalos képviselőjeként, jóllehet ennek fennhatósága csak Tajvan szigetére terjed ki. A kommunista Kínával (a Kínai Népköztársasággal) való együttműködés súlyos kérdéseket vet fel a helyi papság körében, mivel számos módon üldözik a Rómához hű, a Kínai Katolikusok Hazafias Szövetségéhez (az állam által elismert egyházhoz) csatlakozni nem hajlandó klerikusokat.

Az említett 2018-as megállapodást ennek a helyzetnek a megváltoztatására hozták létre. A megállapodás értelmében a Katolikus Egyház elismert egyes, a kínai rezsimhez hű püspököket és a papságot is felszólította az állami szervezeteknél való bejelentkezésre. 2020-ban, az elmúlt két év tapasztalatait értékelve a Szentszék úgy ítélte meg, hogy „a fontos egyházi és lelkipásztori jellegű megállapodást eddig jól alkalmazták, és meghosszabbításával tovább kívánják folytatni a nyílt és gyümölcsöző párbeszédet a Katolikus Egyház életének elősegítésére és a kínai nép javára”; jóllehet továbbra is kérdéses, hogy a katolikusok számára mennyire volt előnyös a megállapodás. Több kínai katolikus vezető is megfogalmazta ezzel kapcsolatos aggályait.

Az amerikai külügyminiszer írása is ebben a kontextusban értelmezendő. Mike Pompeo véleménye szerint a Kínában fennálló vallási helyzet, a muszlimok, katolikusok és protestánsok üldözése szükségessé tenné a Szentszék világos iránymutatását és erkölcsi segítségnyújtását. Mint írja, a helyzet ezzel szemben az, hogy a megállapodás hatására tisztázatlan lojalitású papokat és püspököket legitimálnak, kihúzva ezzel a talajt a mindvégig az egyház mellett kitartók alól. Attól is jogosan félnek sokan, hogy amennyiben felfedik hívő kereszténységüket (például azzal, hogy a hivatalosan engedélyezett, „állami” templomokba kezdenek járni), a későbbiekben ugyanolyan üldözésnek lesznek kitéve, mint más vallások hívei. Pompeo ezért amellett foglal állást, hogy a Szentszék morális tanúságtételét kellene bevetni, felhívva a figyelmet az emberi jogok érvényesülésének kínai problémáira. Állítása alátámasztására történeti és jogi érveket egyaránt felsorakoztat.

Történeti szempontból olyan példákat idéz, amikor az egyház kiállása pozitív irányba befolyásolta a politikai események alakulását. Az egyház erkölcsi tanúságtétele – emlékeztet rá Pompeo – nagyban inspirálta azokat, akik felszabadították Európa keleti felét a kommunizmus alól, ahogy azokat is, akik a latin-amerikai és kelet-ázsiai autokratikus rendszerekkel szálltak szembe.

Az említett példák különösen érdekesek abból a szempontból, hogy a kommunista blokkhoz tartozó európai országok (köztük Magyarország) esetében a helyzet azért jóval összetettebb volt, mint ahogyan ez a sommás megállapítás sejteti. Az úgynevezett „Ostpolitik” (az egyház keleti politikája) sokkal inkább jelentett egyfajta egyensúlyozást az ellenállás és a kommunistákkal való kiegyezés között, mintsem egyértelmű morális kiállást a vallásszabadság és más szabadságjogok mellett. Tény, hogy II. János Pál pápasága alapvetően változtatott ezen a hozzáálláson, de ez már az európai kommunizmus kései, hanyatló korszakában történt.  Vajon az egyház jelenlegi helyzete Kínában – az amerikai külügyminiszter helyzetértékelését követve – tényleg az európai kommunizmus kései évtizedeihez hasonlít, vagy épp ellenkezőleg: egy olyan Kínáról beszélünk, amely feltörekvő világhatalomként nemigen mutatja jelét a gazdasági, politikai, vagy akár ideológiai kifáradásnak? 

Abban természetesen igaza van Pompeónak, hogy a vallásszabadság az első a polgári jogok közül, és ezt ma már a katolikus egyház is elismeri. Ebben a tekintetben jogosan hivatkozik a II. Vatikáni Zsinat és a későbbi pápák – II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc – állásfoglalására. A jogi érvelés lényege ennek megfelelően az, hogy amennyiben az egyháznak megvan a lehetősége a vallásszabadság melletti kiállásra, akkor kötelessége is így cselekedni. Márpedig Kínában nyilvánvaló a vallásszabadság megsértése: elég, ha az ujgur (muszlim) kisebbséggel szembeni fellépésre gondolunk, vagy a „nem hazafias” katolikus papok és hívek rendszeres zaklatására, a protestáns templomok elleni, helyi elöljárók által kezdeményezett támadásokra, nem is beszélve a tibeti buddhisták és a Falun Gong szekta elleni erőszak eseteiről. Maga a tény, hogy a Kínai Kommunista Párt és annak kormányzati szervei számítanak a legfőbb tekintélynek vallási kérdésekben, megkérdőjelezi, hogy beszélhetünk-e bármilyen „korlátozott” értelemben vallásszabadságról vagy akár vallási toleranciáról.

Mindezek persze általános jelenségek, de az amerikai külügyminiszter említ egyedi példákat is: az egyik Paul Zhang Guangjun atya példája, akit – mivel nem volt hajlandó belépni a kínai vezetéshez hű katolikusok csoportjába – előbb megvertek, majd „eltűnt"; Hong Kongban pedig a központi kínai kormányzat beavatkozására tartóztattak le több katolikus vezető személyiséget, köztük Martin Lee-t és Jimmy Lai-t, akik az emberi jogokért való kiállásukról voltak ismertek.

Mike Pompeo tehát nem véletlenül zárja sorait ezekkel a szavakkal: „Imádkozom azért, hogy a kínai kommunistákkal való egyezkedés során a Vatikán és mindazok, akik hiszik, hogy az isteni szikra megvilágosít minden embert, figyeljenek Jézus szavára János evangéliumában: az igazság tesz szabaddá benneteket.”

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az Egyesült Államok és a Szentszék teljesen eltérő szerepet játszanak a nemzetközi politikában. Az Egyesült Államok – minden ideológiai fenntartása mellett – mégiscsak leginkább politikai és gazdasági jellegű szembenállást tart fenn a Kínai Népköztársasággal, míg a katolikus egyház inkább elvit. A gazdasági és politikai befolyás minden eszközével rendelkező Egyesült Államok még mindig nagyobb eséllyel arathat győzelmet Kína felett (bár jelenleg ez is erősen kétséges), mint egy olyan egyház, amelynek még szellemi befolyása érvényesítéséhez is a fennálló hatalom jóindulatára van szüksége.

Miközben tehát jogosak azok a kritikák, amelyek a katolikus egyház egyértelmű morális kiállását hiányolják, fel kell tennünk magunknak azt a kérdést is: mi magunk mit tennénk egy ilyen helyzetben, ha a Gondviselés kegyelméből mi lennénk az egyház vezetői? Ahogy felmerül az a kérdés is, hogy a következő amerikai külügyminiszter vajon másképpen fog-e viszonyulni a kínai kérdéshez, mint elődje. Erre nézve ugyanis egyelőre nincsenek világos irányelvek: Kína továbbra is az Egyesült Államok legfőbb riválisa marad, és a következő kormányzatnak – tekintettel saját képviselőinek emberjogi deklarációira és társadalmi igazságosságra való hivatkozásaira – még kevesebb lehetősége marad a kínai kérdés ideológiamentes rendezésére, mint a korábbiaknak, beleértve ebbe a vallási kérdés rendezését is.