Egyház, liberalizmus, demokrácia

2018-ban jelent meg Bernt Torvild Oftestad The Catholic Church and Liberal Democracy című könyve a Routledge kiadásában, amely a katolikus egyház liberalizmushoz és demokráciához való viszonyát mutatja be. Fő gondolata, hogy az egyház – a francia forradalom nyomán kialakult – kritikus hozzáállása a liberalizmus eszméjéhez a 19. században, majd az 1960-as években zajló II. Vatikáni Zsinat hatására gyökeresen megváltozott. Ennek ellenére napjainkban is konfliktus érzékelhető az egyház tanítása és a modern liberalizmus között, amire mind II. János Pál pápa, mind XVI. Benedek pápa nagy figyelmet fordított. A könyv tizennégy fejezete az eszmetörténeti bevezetést követően három korszakban vizsgálja az egyház és a liberális demokrácia viszonyát: a francia forradalom időszaka; az 1800-as évektől a második világháborúig; valamint a világháború végétől a II. Vatikáni Zsinaton keresztül napjainkig.

A szerző norvég történész, az oslói Hittudományi Egyetem emeritus professzora, aki közel 60 évesen katolizált, így a könyv külön érdekesség is lehet. Munkája nem csak ez utóbbi tény miatt figyelemreméltó és jelentős. Ugyan anyanyelvén már 2015-ben megjelent azonos című műve, az angol kiadás mégis hiánypótló a témában, hiszen egy szélesebb publikum számára vált elérhetővé. A katolicizmus és liberalizmus viszonyát vizsgáló önálló monográfia nem született a közelmúltban, mindössze az 1994-es Catholicism and Liberalism tanulmánykötetet lehet megemlíteni R. Bruce Douglass és David Hollenbach szerkesztésében.

A bevezetést követően a szerző Európa politikai és teológiai problémáját vázolja fel, Gelasius pápa római császárhoz írt 5. században keletkezett leveléből kiindulva, amely kétféle hatalmat különböztet meg. A szakrális hatalom és a világi hatalom megosztását mint potenciális konfliktusforrást mutatja be a szerző. A politikai-teológiai probléma hátterét a reformáció változtatta meg, amivel végleg összeomlott Európa vallási és politikai egysége. A szekularizáció így felfogott folyamata nagyban kötődik Ernst-Wolfgang Böckenförde 1964-es előadásához, amelyben megfogalmazza híres tételét, miszerint a liberális, szekuláris állam önerejéből nem képes fenntartani magát. Böckenförde munkájára Oftestad is támaszkodik, ugyanakkor Oftestad rámutat, hogy a reformációval párhuzamosan a természettudományokban jelentkező áttörés – bár csak az 1700-as évek vége felé fejtette ki tényleges hatását – megalapozta az új politikai filozófia kialakítását, amely jelentősen átalakította Európa teológiai és politikai problémahorizontját és megoldását.

A harmadik fejezet a liberális demokrácia eredeteként értelmezett francia forradalmat és az 1789-es Emberi és polgári jogok nyilatkozatát vizsgálja. Oftestad megállapítása szerint az egyház demokráciához való viszonyát a francia forradalom és az azt követő fejlemények határozták meg, amelyek ellentétben álltak a katolikus államfelfogással. Ebből fakad az egyház kritikus és szkeptikus hozzáállása a szekuláris államhoz, amely magában foglalta a demokrácia és az emberi jogok elutasítását is. A szerző kiemeli, hogy az egyház elutasító magatartása ellenére is képes volt megállapodásra jutni a szekularizált állammal, amelyet az 1801-es francia konkordátum bizonyít. Ez később a Szentszék számára az államokkal kötött megállapodások mintájául szolgált, amivel egyúttal szembenézett a forradalmat követő új korszak kihívásával. A negyedik fejezet szorosan kapcsolódik a francia forradalom hatásaihoz és az azt követő új politika koncepcióját mutatja be, amelynek elméleti alapjait Thomas Hobbes fektette le. A politikai racionalitásra fektetett államigazgatás és államelmélet egyik legfontosabb ellenfele Rousseau mellet a katolikus egyház volt – véli a szerző.

Az ötödik és hatodik fejezet az 1800-as évektől a második világháborúig tartó időszakot vizsgálja. Az 1800-as években szembesült az egyház a liberális és demokratikus eszmék előretörésével, amelyre IX. Piusz pápa Quanta cura kezdetű körlevelével reflektált, mellékelve egy jegyzéket a kor főbb tévtanításairól, mint a szocializmus, kommunizmus, racionalizmus vagy klerikális-liberális szerveződések. IX. Piusz pápa „societas perfecta” egyházfelfogását árnyalja majd utódja, XIII. Leó pápa, aki számos enciklikájában igyekezett alternatívát kínálni a világi eszméknek. Az Aeterni Patris kezdetű enciklikájával az Aquinói Szent Tamás által képviselt filozófiai rendszert újította meg és ezzel kívánt választ adni a szekularizációra és a vallás válságára. Ez a neotomista és természettörvény központú megközelítés vált uralkodóvá az egyházon belül egészen a világháborúkig.

A harmadik szakasz, amely a második világháború utáni időszaktól egészen napjainkig tartó időszakot öleli fel, hét fejezetben kerül bemutatásra. A világégés és a totalitárius rezsimek tapasztalatai nyomán az egyház nyitottságot mutatott a demokrácia irányába és az emberi jogok védelmezőjévé vált. Sőt, a II. Vatikáni Zsinaton az egyház – ugyan korlátok között –, de a párbeszéd jegyében befogadta a liberális és demokratikus gondolkodást. Ez pedig lehetőséget teremtett az egyháznak, hogy a szekuláris világban ne alternatívaként lépjen fel, hanem saját perspektíváját mint javaslatot kínálja fel minden jóakaratú embernek. Oftestad rámutat, hogy a zsinat alapvető kérdésekben párbeszédre és megértésre törekedett a modern demokráciával, de a zsinat utáni időszakot konfliktusok jellemezték. Elsősorban a szexualitás, házasság, család és az élethez való jog kérdései kapcsán konfrontálódott az egyház, amelyek lényege – meglátása szerint – metafizikai jellegű, és arra irányul, hogy „az ember emancipációja magában foglalja-e az objektív igazság alóli felszabadulást és szabadságot, amely által mindenki kidolgozhat magának egy saját »igazságot«”. Ez a kritikai megközelítés jelen volt mind II. János Pál pápa, mind XVI. Benedek pápa megnyilatkozásaiban, akik az emberi jogok kérdését a természetjog és a perszonalizmus filozófiai szintézise felől közelítették meg.

A könyv aktualitását mutatja, hogy jelentős figyelmet fordít Ferenc pápa politikai gondolkodásának megértésére is. Oftestad úgy véli, hogy Ferenc pápa egyfajta modern historizmus felé nyit, amely a világ egyetemességét mint Isten Királyságának utópisztikus ideálját szemléli. Ez kétségtelenül szakítást jelent a modernitás individualizmusával, de annak monizmusát továbbra is fenntartja. A szerző értékelése szerint Ferenc pápa megközelítése nem csak két közvetlen elődjével szakít, hanem az „egyház bevett filozófiájával és teológiájával is”.

Oftestad kiváló történeti összefoglalását nyújtja a katolikus egyház gondolkodásának, amely véleménye szerint mindvégig ragaszkodott örökségéhez. Ugyanakkor komoly nehézséget jelent és magyarázatra szorul a szerző fogalomhasználata. Amikor az egyház demokráciához és liberalizmushoz való viszonyát vizsgálja, akkor az egyház politikai teológiájáról (political theology) beszél. A fogalomról meg is jegyezi, hogy Carl Schmitt nevéhez fűződik, majd minden komolyabb magyarázat nélkül rögzíti, hogy az 1960-as évektől a politikai teológia alapvetően a radikális keresztény társadalmi etikát jelöli, ez elsősorban a Johann Baptist Metz által képviselt „új politikai teológiát” jelenti. Fontos látni azonban, hogy a Schmitt-féle politikai teológia és a Metz-i „új politikai teológia” két teljesen eltérő tartalom leírására szolgáló fogalom. Nem véletlen, hogy már többen (Philip W. Gray, Stanley Hauerwas, Arne Rasmusson, Nyirkos Tamás) jelezték, hogy a politikai teológiának több, de legalább két jelentése van: az egyik a Schmitt-hez köthető koncepció, ami szerint a politika elkezdi használni a teológia fogalmait. A másik, a politika teológiája (theology of politics), ami egy teológiai keretből indul ki. Oftestad nyilvánvalóan ez utóbbi értelemben használja a politikai teológia (political theology) kifejezést, de az egyértelműség kedvéért hasznosabb lett volna a politika teológiája (theology of politics) fogalmat használni.

A könyv lezáró fejezete kitekintést tesz az egyház és politika lehetséges jövőbeli viszonyára. Ennek kiindulópontja – Oftestad meglátása szerint –, hogy az egyháznak alapvető kötelessége, hogy egyház maradjon. Nem pusztán szervezeti értelemben, hanem úgyis, mint Krisztust megvalló közösség. Ez lehet az alapja, hogy „az igaz és igazságos civil társadalom” két meghatározó feltételét megőrizze a jövő számára: a személy – fogantatástól a természetes halálig tartó – abszolút értéknek tiszteletben tartását és a vallásszabadsághoz való jogát. Ezek nélkül, ahogy XVI. Benedek pápát idézi szerző, csak a „relativizmus diktatúrája” várhat ránk.