Kereszténynek lenni a világi vallások korában

Richard Neuhaus The Naked Public Square című könyve már az 1980-as években köztudottan arról panaszkodott, hogy az egyházat és az államot élesen elválasztó modern, világi politizálás hajlamos a vallási és az erkölcsi értékek kiszorítására a közbeszédből. Mások persze azzal érveltek, hogy az olyan liberális, illetve demokratikus értékek, amilyen a szabadság, az egyenlőség vagy a tolerancia, éppen olyan jól szolgálnak a társadalom erkölcsi alapjaként, mint bármi, amit a vallásos múltból örököltünk.

Ezzel a merész kijelentéssel azonban még a liberális-demokrata táborban sem értett mindenki egyet. Francis Fukuyama 1992-ben így fogalmazott A történelem vége és az utolsó ember című könyvében: „Demokratikus társadalmakban élő embereknek különösen nehezére esik, hogy komolyan vegyék a valós erkölcsi tartalommal bíró kérdéseket a közéletben. Az erkölcs különbséget tesz jobb és rosszabb, jó és rossz között, és úgy tűnik, hogy ez sérti a tolerancia demokratikus alapelvét.” Más szóval maga a demokratikus alapelv szigorú értelemben véve nem „erkölcsös”, inkább az erkölcsösség szöges ellentéte. Amikor Fukuyama hangot adott kételyeinek azt illetően, hogy a demokrácia képes-e egy új erkölcsi kohézió létrehozására, azt is mondta, hogy az erkölcsösség egyéb, a modernitás előtti forrásai (mint a vallás vagy az
etnikum) még mindig rendelkezésre állnak, csak esetleg valamilyen lappangó formában.

Ezzel csupán megismételte a német jogtudós, Ernst-Wolfgang Böckenförde egész korai, még 1964-ből származó tézisét. A később Böckenförde dilemmának vagy Böckenfölde paradoxonnak elnevezett tézis szerint a liberális, világivá tett állam olyan előfeltételeken nyugszik, amelyeket ő maga nem tud biztosítani. Miután az evilági és a spirituális hatalmasságok hosszú középkori csatározásai megfosztották az államot annak korábbi szakrális voltától, az ki lett téve a társadalom szerteágazó érdekköreinek. Csak azért nem hullott azonnal
darabjaira, mert a társadalmat még mindig áthatotta a közös erkölcsiség, és az olyan értékek, amilyen az emberi méltóság, az emberi jogok eszménye, és még számos másik – melyek világi formában ugyan, de keresztény alapelveket tartottak életben.

Tehát amit Neuhaus üres köztérnek látott, az soha nem volt teljesen üres (legalábbis Fukuyama és Böckenförde szerint), bár az utóbbi is aggódott a modern politika arra való hajlama miatt, hogy tényleg ilyen üres teret hoz majd létre.

A természet azonban, ahogyan azt Arisztotelésztől tudjuk, kitölti az üres teret, és ez a társadalomra és a politikára is igaz. A legtöbb politikai szereplő – néhány tudós elvont elméleteitől eltekintve – már az 1960-as években sem semlegességre vágyott, hanem az értékeiknek és az alapelveiknek az állam általi pozitív megerősítésére. Lehet, hogy a társadalom keresztény alapzata azóta még inkább szétmállott, azonban a nyugati társadalmak jelenlegi nyugtalansága és zűrzavara arról győz meg minket, hogy egyre többen jelentkeznek az űr betöltésére.

Még az sem egyértelmű, hogy ezen jelentkezők némelyike nem metafizikai vagy vallási természetű. Amikor a klímaaktivisták azt állítják, hogy az egész világnézetünknek meg kell változnia a világméretű kihívás kezeléséhez, amikor a tudósokkal a járvány idején az emberiségnek parancsoló új papi rendként bánnak, illetve ünnepnapokat szentelnek a rendőri brutalitás áldozatainak, akkor nehéz az ilyen szónoklatokat csupán metaforikusként kezelni. Néhány szerző – tudósok és újságírók is – azt mondaná, hogy az általában feltételezettnél sokkal mélyrehatóbb hasonlóság van ezek és a nyíltabban vallásos eszmék között, és innen ered a „világi vallások” kifejezés.

A világi vallás persze rettenetes szóösszetétel, mert ellentétes értelmű szavakat kapcsol egymáshoz. Néhány sajátos történelmi esettől eltekintve a világi jelző mindig vallás nélkülit jelentett, vagyis a világi vallás valójában vallás nélküli vallás, amely önmagában fogalmi ellentmondás. Azért használják mégis ezt a szókapcsolatot, mert egyszerre fejezi ki a világi és a vallási eszmék közötti hasonlóságot, valamint az attól való idegenkedést, hogy teljes
mértékben egyezőként kezeljük ezeket.

Maga a szókapcsolat az 1930-as években, a parancsuralmi rendszerek hatalomra törésével kezdett elterjedté válni. 1935-ben egy G. Stanton Ford által szerkesztett könyv (Dictatorships in the Modern World) ezt a leírást tartalmazta: „a tömegek irányításának erőteljes technikája a rádióban, a moziban, a sajtóban, az oktatásban, valamint egy saját készítésű világi vallásban megnyilvánuló propagandán keresztül”. Egy évvel később Adolf Keller Church and State on the European Continent című könyve álcázott világi vallásnak nevezte a leninizmust, 1938-ban pedig Frederik A. Voigt Unto Caesar című műve nem csupán világi vallásként beszélt a marxizmusról, hanem Hitler vérből és termőföldből saját maga által alkotott világi vallásaként. Még ennél is híresebb a Raymond Aron The Future of Secular Religions (1944) című könyvében található példa, de az ilyen hivatkozások ekkorra már szinte megszámlálhatatlanná váltak. 1954-ben Hans Kelsen már szükségesnek érezte az ilyen összehasonlítások könyv hosszúságú kritikájának megírását, ám a Secular Religions címet viselő műve csak a halála után, 2012-ben jelent meg.

Kelsen azért ódzkodott a kiadvány megjelenítésétől, mert ő maga is felismerte, milyen szerencsétlen a „világi vallás” szókapcsolat. Azonban ha eltekintünk az oximorontól és világ, valamint a vallásos általánosabb értelemben vett párhuzamosságára összpontosítunk, akkor még megdöbbentőbbé válik az, hogy milyen sok különböző világi eszmét hasonlítottak vallási eszmékhez.

A francia filozófus, Condorcet már 1791-ben azzal a kritikával illette a francia forradalomnak az új alkotmány iránti „vakbuzgóság” tanítására irányuló tervét, hogy új politikai vallást próbálnak meg létrehozni ezzel. Néhány évtizeddel később a demokrácia éppen csak felbukkanó ideológiáját is hasonló vádak érték. 1835-ban Alexis de Tocqueville Democracy in America könyve a politika felett uralkodó Istenként írt a népről, a népfelség elvét dogmának nevezte, a demokratikus társadalmakban fellelhető többséget pedig mindenhatónak. 1859-ben John Stuart Mill On Representative Government című műve az amerikai demokrácia hamis (egyenlőségelvű) krédójáról írt. Herbert Spencer 1884-ben megjelenő, The Man versus the State című írása a jelenkor hatalmas politikai babonájának nevezte a képviseleti kormányzást, avagy a parlamentek „isteni jogát”. 1916-ban az olasz szociológus, Vilfredo Pareto nem csupán pusztító erejű kritikával illette a vallási fogalmaknak nevezett népfelség elvét, demokráciát és választójogot, hanem azt is bejelentette, hogy a demokratikus vallás olyan új kora vette kezdetét, amely a kereszténység felemelkedéséhez fogható az első századokban. (Trattato di sociologia generale, angol fordítás: Mind and Society, 1935). Később ritkábbak lettek a demokratikus vallásra vonatkozó hasonló megjegyzések, de soha nem tűntek el teljesen. Előkerültek Ralph Henry Gabriel és Crane Brinton műveiben az 1940-es és az 1950-es években, és még Patrick Deneen Democratic Faith című könyvében is 2005-ben.

A huszadik század közepétől a diktatúrák és a demokráciák mellett a nacionalizmus eszméjét is vallásnak nevezték – ennek legjobb példája még mindig Carlton Hayes Nationalism: a Religion című műve (1960). John Bossy brit történész a Christianity in the West című könyvében (1985) a szentség átvándorlásáról beszél az egyházból a nemzetállamba, és innen vette William T. Cavanaugh a 2011-ben megjelenő könyve címét: Migrations of the Holy: God, State, and the Political Meaning of the Church. Mika Luoma-aho finn szerző még egy lépéssel továbbment azzal, hogy a nemzetállamok közösségéből álló ENSZ ideológiáját politikai teológiának nevezte (God and International Relations, 2012).

A legérdekesebb tény azonban az, hogy a felsorolás még itt sem ér véget. Az 1970-es évek vége óta új – kevésbé nyíltan politikai – világi vallások lépek színre, például a Paul C. Vitz Psychology as Religion című könyvében említettek. 2001-ben Robert H. Nelson Economics as Religion című könyve a gazdaság vallási vonatkozásait mutatta be. 2009-ben Philip Goodchild kiadta a Theology of Money című művét. Egy évvel később Robert H. Nelson újabb könyvet írt, New Holy Wars: Economic Religion vs. Environmental Religion in Contemporary America
címmel. 2015-ben megjelent egy esszégyűjtemény, Scientism the New Orthodoxy elnevezéssel. 2016-ban Harvey Cox The Market as God írása a piacot nevezte Istennek. 2018-ban, John Gray Seven Types of Atheism című könyve odáig ment, hogy ezek nagy részét (az „új ateizmustól” a világ humanizmusig és tudományosságig) saját jogú vallásoknak nevezte.

Mindezek sok más mai példa mellett (a multikulturalizmustól az identitás-politizálásig és még azon is túl) csupán azt mutatják, hogy a köztér most még messzebb van attól, hogy üres legyen, mint a történelemben bármikor. Napjaink legnyugtalanítóbb politikai kérdése nem az, hogy miként bánjunk a vallási és erkölcsi értékek hiányával, hanem hogy miként akadályozzuk meg őket szent háborúk kirobbantásában a társadalomban.

Az állam szemszögéből ez azt jelenti, hogy az ilyen kérdésekben nem érezheti többé kötelességének a semlegesnek maradást, különösen akkor, ha a semlegesség vélhetően a nem vallásos értékek iránti részrehajlást jelenti. A világi vallásról szóló közbeszéd fő előnye az, hogy eloszlatja annak mítoszát, miszerint valami vagy „világi”, „haladó” és „ésszerű”, vagy pedig „vallásos”, „hagyományos” és „szubjektív”. Magának a szabadságnak az eszméje a
nyugat történelmében azt feltételezi, hogy nem engedhető meg ilyen különbségtétel, és ez teszi Böckenförde állítását valódi paradoxonná: a semlegesség állapotának még a minimális mértéke is csupán az invesztitúraharc idejéből örökölt keresztény megegyezés alapján lehetséges.

Keresztény szemszögből a fő feladat valami hasonlónak a megértése – annak, hogy a keresztények többé ne szégyenkezzenek azért, mert a modernitás „világi” hagyományaival ellentétben ők egy „vallási” hagyományhoz tartoznak. Ha várható a keresztény hit bármilyen újjáéledése, akkor az saját meggyőződéseik öntudatos felvállalásából fakad majd a köztéren. Amint azt Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa egykor megmondta: „Saját meggyőződésünk hiányában pontosan azt vesszük el a társadalomtól, ami tárgyilagosan szólva nélkülözhetetlen hozzá: saját emberiességének és szabadságának lelki alapjait.”

A világi vallások korában (amelyek némelyike a hagyományos hitnél kevésbé tűnik észszerűnek és sokkal inkább diktatórikusnak) azt is jól tesszük, ha felidézzük Gilbert Keith Chesterton következtetését: „Az Istenbe vetett hit hiányának első következménye a józan ész elvesztése és az, hogy nem láthatjuk a dolgokat úgy, ahogy azok vannak. Bármi, amiről valaki beszél, és azt mondja, hogy sok minden van benne, végtelenül elterjeszkedik, akárcsak a láthatár egy rémálomban. És mindez azért van, mert megijedünk két szótól: Emberré lett.”

Ez természetesen nem egy politikai állásfoglalás, de ne féljünk az olyan állásfoglalásoktól, amelyek egyszerre vallásiak és politikaiak.