A különbség csupán annyi, hogy a csatateret ezúttal nem a mezőgazdasági támogatások, hanem a jogállamisági mechanizmus adja. A törésvonalak nem változtak, a tét pedig nem kevesebb, mint a de Gaulle-i vívmányok megóvása, az egyetértésen alapuló Európa megőrzése.
Az Európai Unió kezdetektől fogva az egyetértésen alapult. A közösség az egyetértés alapján fejlődött, bővült és mélyült az évtizedek során. Az EU történétének legfőbb tanulsága, hogy csak egyetértés alapján lehet előre jutni. Minden olyan alkalommal, amikor az egyetértés helyett a „haladás” került előtérbe, az egész közösség jövője került veszélybe. Több évtizedes tapasztalat mutatja, hogy az egyetértés fontosabb, mint a mélyítés. Ez a megállapítás ma is, az EU-s költségvetésről és a jogállamisági mechanizmusról szóló viták esetében is igaz.
A magyar és lengyel vétó első ránézésre ugyan az egység aláásásról szól – ahogyan azt a legtöbb kritikus interpretációban is láthattuk, hallhattuk, olvashattuk. Azonban, ha jobban megnézzük a vitát, s kicsit visszatekintünk a régi idők tapasztalataira, akkor éppen ellenkezőjét találjuk: a vétó az egység fenntartása érdekében és a de Galle-i értékek megőrzése jegyében született kényszerű és szükségszerű döntés volt. Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell mennünk az időben, egészen 1965-ig, abba az időszakba, amikor Charles de Gaulle folytatott küzdelmet a nemzetek feletti Európa ellen, a nemzetek Európájának megőrzéséért. A francia elnök ekkor úgy vélte, az európai integráció folyamata nem egyetértésen alapul, s szeretett hazája szempontjából nézve kifejezetten veszélyes irányba halad.
Magyarország és Lengyelország a költségvetési tárgyalások során képviselt állásponttal több szempontból is a de Gaulle-i eredményeket igyekezett továbbvinni a következő hétéves időszakba. „Semmiről sincs megállapodás, ameddig nincs megállapodás mindenről” – hívta fel a többi tagország figyelmét a magyar miniszterelnök. Ez a kiállás nem előzmény nélküli. Egyértelmű ragaszkodást mutat a luxemburgi kompromisszumban Charles de Gaulle hatására megfogalmazott alapelvhez: ha egy döntés alapvető érdekeket érint, a tárgyalásokat folytatni kell mindaddig, amíg a tagok között teljes egyetértés nem születik.
Az Európai Bizottság javaslata de Gaulle idejében három kérdést kapcsolt volna össze: mezőgazdasági támogatások, közösségi költségvetés és az Európai Parlament hatáskörének kérdése. 1965-höz hasonlóan ma is három elem köszön vissza: az első kettő változatlan, a közösségi költségvetés és az EP hatáskörének kérdése. A harmadik elem, amely tulajdonképpen a két különböző Európa-koncepció mellett felsorakozott szereplők összecsapásának csataterét adja, ezúttal nem a mezőgazdasági támogatások kérdése, hanem a jogállamisági mechanizmus. A vita három elemén túl még egy említésre méltó, már-már kísérteties hasonlóságot találunk a jelen és a 60-as évek időszaka között: de Gaulle idejében az Európai Parlament egy erős német politikus, Konrad Adenauer távozása okán kialakult új helyzetre készülve igyekezett benyomulni az intézményrendszerben kialakult hatalmi vákuumba. Ma szintén hasonló a helyzet: egy erős német politikus, Angela Merkel van távozóban, utódjáról pedig mind a mai napig nem tudunk biztosat. Ezt a bizonytalanságot igyekezett ezúttal is kihasználni az Európai Parlament arra, hogy a befolyását ki tudja terjeszteni a Tanács és a tagállok rovására. Ugyan a sajtóban és az elemzésekben a magyar és a lengyel vétó okán elsősorban az országok közötti egymásnak feszülésről és üzengetésekről esett leginkább szó, a háttérben egy még talán ennél is erősebb, de csendesebb, intézményrendszeren belül küzdelem folyt. Leginkább az Európai Parlament sürgette ugyanis jogállamisági kérdések és a költségvetés összekötését, amely a testület számára akár beleszólást is jelenthetett volna a tagállamok belső ügyeibe. Az állam és kormányfők döntése több szempontból is érzékenyen érintette az EP-t, nem véletlenül merült fel, hogy a Parlamentben több képviselő egy állásfoglalás elfogadását szorgalmazza, amelyben azt kívánnák rögzíteni, hogy az állam- és kormányfők döntésének jogi jelentősége nincs, az csupán politikai deklaráció. Végül azonban az EP is elfogadta a jogállamisági rendeletet az állam- és kormányfők által kötött megkötött megállapodás alapján.
Ahogyan egykor de Gaulle, úgy ma Matheus Moravieczki és Orbán Viktor is felvállalták a látszólag negatív szerepet. A fontos döntések blokkolása miatt az egység ellenségeiként tűntek fel, valójában azonban egy rossz jelenbeli kompromisszum megkötése helyett a közösség jövőbeni szétesését igyekeztek megakadályozni. Ahogyan egykor a francia elnök fellépésének eredményeképpen, úgy ma a lengyel és magyar miniszterelnök kiállásának köszönhetően az egyetértés maradt a fő rendezőelv, amelynek keresése – bár több vitával jár – végeredményben az egység fenntartását szolgálja. A mostani kompromisszum – hasonlóan de Gaulle sikeréhez – bizonyította az európai állam és kormányfők főségét is az intézményrendszer többi szereplője, különösen az Európai Parlament fölött, amely intézmény eredetei szándékai végül nem érvényesültek. Ez egy fontos erődemonstráció volt a tagállamok részéről, valamint egy fontos deklarációja is volt annak, hogy a nemzetek Európája elképzelés még ma is legitim és erős ellensúly a szuperállami irányba tett egyre több és több lépéssel szemben. A nagy francia elnök által lefektetett elvek tehát tovább élnek: „elképzelhetetlen, hogy egy öntudatos államot más országok többsége az akaratának ellentmondó döntésekre kényszerítsen”.
Pócza István, a Danube Institute kutatási igazgatójának írása
