Megjegyzések a kultúrharcról

Az elmúlt években a hazai nyilvánosságban is gyakran találkozhatunk a kultúrharc kifejezéssel, ám annak tartalmilag nincs köze az eredeti jelentésvilághoz. Érdemes ez ügyben kissé letisztítani a képet, a kultúrharc kapcsán felmerülő kontextusokat világosan megkülönböztetni. Az egész küzdelem magva a magaskultúra műveihez való viszony. Ezeket a műveket mint a teremtő természet (natura naturans) részeit határozhatjuk meg. A művek alkotói, ha egyáltalán küzdenek, akkor az elsősorban önmagukkal, a kreativitásukkal és a kifejezés módjával való küzdelmet jelenti, amihez társulhat a befogadókért (pl. az olvasókért) illetve a mecénásért való küzdelem. Ez a kultúrtörténet hagyományos jellemzője és nincs köze közvetlenül a kultúrharchoz.  Egy második kontextust jelöl ki a kultúrkritika, a kultúra értelmezés világa. E területen munkálkodók a magaskultúra tárgyiasult eredményeinek, a teremtett természetnek (natura naturata) értelmezői. Kitagadnak a kultúrából művészeket vagy éppen dicsfénnyel övezik őket. Röviden: a kulturális kánon alkotói. Kevésbé a művészekhez szólnak, sokkal inkább társadalmuk világában akarják kulturális értékelésüket elfogadtatni. Ennek a szorgoskodásnak eredménye a klasszikusok arcképcsarnoka. Klasszikus az a régmúlt korok szerzője, aki napjainkban is aktuális. Egy aktuálisan összeállt kánon persze több mint csupán a klasszikus szerzők-művek sora, a jelen alkotóira is vonatkozik. Ezen a ponton élesedhet ki a kultúrharc. Ki az, aki bekerülhet a klasszikusok névsorába?

Egy hosszabb időben érvényes kánont tehát a kultúrkritika határozza meg, a maga (a résztvevői) esetlegességeivel. A kánon meghatározást kultúrpolitikai törekvésként is értelmezhetjük, de egy olyan törekvésként, mely – mivel szereplői a tágabban értelmezett kultúra résztvevői – az adott nemzeti kultúrán belül helyezhetők el. Egy harmadik szint, amikor a politika is beszáll ebbe a küzdelembe. Magyarországon, legalábbis 1945-öt követően, a kommunista rendszer kiépítésében ezt figyelhetjük meg. Pl. a Lobogónk: Petőfi jelszó világossá tette, hogy a kánonba a forradalmi érzületű alkotók tartozhatnak, attól most eltekintve, hogy ez a kánonalkotás mennyiben erőszakolta meg (szelektálta) a lobogón hirdetett szerzők életművét. A kánon nem egyszerűen esztéták és politikusok véleménye, hanem ez testet öltött az iskolai kötelező olvasmányok listájában, aminek a jelentőségét nem szabad lebecsülni.

Az 1990-es rendszerváltozást követően részben felülvizsgálódott a kánon, megjelent benne pl. Márai életműve, ám ez nem volt egy teljes felforgatás, és nem is kellett annak lenni, mert az elhunyt klasszikusok körét (Jókai, Arany, Gárdonyi, Mikszáth, Móricz, Kosztolányi stb.), akik már 1990 előtt is szerepeltek a kötelező irodalom listáján, senki sem akarta – a művészi jelentőségük alapján érthetően – bolygatni.

A kultúrharc kevésbé a kultúrában folyó harcot jelenti, sokkal inkább a kultúráért való politikai küzdelem összefüggésében helyezhető el. Miként Békés Márton, akinek a neve gyakorta felmerül a kultúrharc kapcsán, fogalmazott egy interjúban: „ a ’kultúrharc’ fogalma nem kultúrák közötti háborút, hanem a kultúráért zajló küzdelmet jelenti. Vagyis hosszútávú, kitartást és fáradtságot igénylő munka, alkotó folyamat, amely nemcsak intézmények létrehozását, hanem áthagyományozható tartalommal és persze azt minőségileg létrehozó emberekkel való megtöltését igényli. Ez persze egy vitatkozó műfaj, amelyben a vita, a konfrontáció természetes.”

Mi a tétje ennek a vitának? Röviden az, hogy átalakítható-e a kánon? Egy újféle kánon egy újféle kulturális hegemóniát teremthet meg. A kulturális hegemónia pedig azzal jár, hogy az érvelés terhe átkerül arra az oldalra, ahonnét a kánon átalakítására vonatkozó törekvések megjelennek. Most is ezt látjuk, pl. amikor a Nyugat egyedülálló irodalmi jelentősége mellé sorolják jobboldali gondolkodók az Új idők folyóirat súlyát is. És ezt a súlyt nem egyszerűen a példányszámok jelentős különbsége adja, hanem az Új időkben publikáló szerzők alkotói munkássága. Ebben az esetben a kánon bővítéséről van szó. De találkozhatunk harciasabb megfogalmazás módokkal is, melyekben Ady Endre munkásságának (ami a klasszikus kánon része) átértékelése jelenik meg. Nem feledhetjük, ez sem egy új jelenség, csak Kosztolányi Dezső Ady értékelésére utalnék (Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről, 1929), melyben Ady elhunytát 10 évvel követően elérkezettnek látta az időt Kosztolányi, hogy Ady értékelésére vonatkozó kánont átértelmezze, pontosítsa. Számomra mai napig érvényes módon. Ez is mutatja, hogy idő kell a kánon felülvizsgálatához. Másként fogalmazva: a kulturális kánon átértelmezése egy folyamatosan jelenlévő vitában történik, aminek lehetnek ideiglenesen elfogadott eredményei, de ezek az eredmények – hangsúlyozom – provizórikus eredmények. Akkor élő egy a kulturális hagyomány kánonalkotási törekvése, ha fenntartja a vita lehetőségét – miként erről Békés Márton is írt -, de ezen küzdelmi törekvésekben fontosak a nyugvópontok is. A folytonos vita és a vita fenntartásának lehetősége nem ugyanaz. A folytonos vita szétzilálja a kánont, a vita lehetősége pedig azt jelenti, hogy – elvileg – nem megkérdőjelezhetetlen a kánon.

Nem kell minden lejtőn lecsúszni.