Ceuta és Melilla különleges területeknek számítanak nemcsak spanyol, hanem Európai Uniós szempontból is, hiszen ez a két szóban forgó autonóm város az EU egyetlen olyan területei, amelyek nincsenek az európai kontinensen. A városok azonban az évek során számos területi disputa és migrációs krízis középpontjában álltak, ami még szövevényesebbé tette színes, kulturálisan sokszínű történelmüket. A két terület történetét a BBC cikke alapján mutatjuk be.
Ceuta és Melilla hozzávetőlegesen 500 éve tartoznak Spanyolországhoz, az előbbi a XVII., az utóbbi pedig a XV. század óta. A területek – különösen Ceuta – mindig is fontos kulturális kapcsolódási és találkozási pontok voltak, Ceuta történetesen 1415-ben a berber és arab törzsek egyik legfontosabb tengeri kikötőjének és stratégiai pontjának számított. Viszont, ugyanebben az évben Portugália a keresztény hódítások keretében elfoglalta a területet, amely folyamat egyébként elhozta a végét azoknak az iszlám királyságoknak is, amelyek több mint 700 éven keresztül uralták az Ibériai-félszigetet.
Száz évvel később, pontosan 1580-ban Spanyolország és Portugália egyesült az ún. Ibériai Unió révén, ebből kifolyólag pedig Ceuta már nemcsak portugál, hanem spanyol fennhatóság alá is esett. Az Unió azonban 1640-ben felbomlott, Ceuta pedig Spanyolországnál maradt.
Ami Melillát illeti, a területet 1497-ben foglalta el Kasztília, Izabell és Ferdinánd, az akkor uralkodó Katolikus Királyok parancsára. A területfoglalás – csakúgy, mint Ceuta esetén - itt is a kereszténység terjesztése miatt következett be.
Ebből kifolyólag, míg Spanyolország ünnepelte az iszlám feletti győzelmet, a muzulmánokak a két város elvesztése fájdalmas vereség volt a keresztény európai erőkkel szemben.
Spanyolország szempontjából a két terület megszerzése kulcsfontosságú volt, hiszen a Gibraltár feletti kontroll a spanyol stratégia egyik legfontosabb, sőt, alapvető eleme volt. Ceuta - mely egyből a szoros túloldalán helyezkedik el, alig 14 kilométerre a spanyol partoktól - elsősorban a javak áramlását, illetve az alapvető közlekedést tette lehetővé az országok, kontinensek között. Melilla pedig - a spanyol földektől távolabb eső rész - inkább kikötőként és bázisként szolgált, ahonnan hatékonyan le tudtak vezetni egy, akár kalózok elleni támadást is, amely egyébként komoly biztonsági kockázatot jelentett.
A XX. század legelején Ceuta és Melilla geostratégiai helyzete ismét felértékelődött, elsősorban a spanyol haderő szempontjából. 1912 és 1956 között Spanyolország és Franciaország fontos protekturátussal rendelkezett Észak-Afrikában, ami a mai Marokkó jelentős területeit is magába foglalta. Spanyol fennhatóság alá a protekturátus északi területei tartoztak – Ceuta és Melilla viszont nem volt a része, hanem fontos adminisztratív feladatokat látott el sőt, még a katonai felügyeletért is feleltek.
1936-ban a spanyol történelem fordulópontjához ért, hiszen akkor vette kezdetét a polgárháború, amely döntően határozta meg az ország sorsának alakulását. Ekkor
Melillában katonai felkelés robbant ki – mely sokak szerint előzménye volt a polgárháborúnak – Spanyolország pedig legjobb katonáit küldte nemcsak az érintett területre, hanem Ceutába is.
1939-ben véget ért a polgárháború, Spanyolországra pedig Francisco Franco uralma alatt súlyos diktatúra ereszkedett. A protektorátus azonban szakadatlanul fennállt, egészen 1956-ig, amikor Marokkónak sikerült elnyernie függetlenségét. 1958-ban az új állam további déli területeket kapott, a két szóban forgó város viszont maradt spanyol kézen.
Marokkó függetlenedésétől kezdve igényt tart a két városra, sőt, számos alkalommal hangoztatta, hogy Ceuta és Melilla spanyol megszállás alatt álló területek. Az elképzelés egyébként az ún. „Nagy Marokkó” ideáljához köthető, mely szerint az ország határain belülre esik nemcsak a két város, hanem más észak-afrikai területek és a Nyugat-Szahara is.
Nemzetközi jogi aspektusból fontos megemlíteni, hogy a két autonóm város nem tekinthető gyarmatnak, az ENSZ pedig teljes mértékben spanyol területként kezeli őket. Ebből kifolyólag, amikor Marokkó benyújtotta az esetet az ENSZ-nek, egyből elutasítással kellett szembenéznie. E kérdésben Spanyolország álláspontja rendíthetetlen és világos: a két város ugyanannyira spanyol, mint bármely másik település, amely az európai kontinensen fekszik.
Egyébként nem Ceuta és Melilla az egyedüli területek, amelyek spanyol fennhatóság alá tartoznak: a marokkói partok közelében található Peñón de Vélez de la Gomera sziklás árapály-szigetet, Al Hoceima települést, valamint a Chafarinas-szigeteket és a Perejil szigetet is az ország felügyeli, azonban itt civil lakosság nem él, csupán katonai bázisokat építettek – de azokat is kizárólag Vélez de la Gomerára.
Mivel Ceuta és Melilla autonóm városnak számítanak, melyek egyszerre töltenek be tartományi és községi funkciókat is, tehát gyakorlatilag a spanyol közigazgatás mindhárom szintjéhez (vagyis az autonóm közösségek, tartományok, községek) tartoznak, illetve hasonló kompetenciákkal bírnak, mint Katalónia, Baszkföld vagy éppen Andalúzia. A spanyol alkotmány is elismeri státuszukat, sőt, sokkal több hatalmat ad nekik, mintha csupán egyszerű községekként funkcionálnának.
Különleges fekvésük szintén komoly kihívások elé állítja őket: lévén, hogy gyakorlatilag a két város az egyetlen szárazföldi bejutási pont az Európai Unióba, Ceutának és Melillának minden évben komoly bevándorlással kell szembenéznie, amelyet Marokkó alkalmanként még politikai fegyverként is használ.
Összeségében véve elmondható, hogy Ceuta és Melilla nemcsak gazdag történelemmel, hanem komoly kulturális örökséggel is rendelkezik, hiszen a két – olykor pedig három – nemzet fennhatósága alá történő tartozás számos nyomot hagyott a településeken, amelyeket azok még a mai napig is magukon viselnek.
Szemlézte: Nyilas Sára
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
