A belga cordon sanitaire – avagy represszióval a demokráciáért?

Októberben véget ért Belgium történetének leghosszabb interregnuma, közel két évnyi tárgyalás után végre sikerült új szövetségi kormányt alakítani. Az új kormány beiktatásával azonban nem csillapodtak a feszültségek, sőt újra előtérbe kerültek az ország évtizedes törésvonalai. Lehet-e antidemokratikus módszerekkel fenntartani egy demokráciát vagy represszióval megfékezni egy ország szétesését?

Politikai szempontból Belgium sosem volt egy egyszerű eset. Az ország független létezése óta eltelt két évszázadot könnyen lehetne egy hatalmas társadalmi kísérletként értelmezni, hiszen nem egy hosszú, közös múlt és értékend által létrejött nemzeti közösség, hanem két igencsak különböző csoport „érdekházassága” mentén jött létre. Az utóbbi évtizedekben pedig az egyik fél már igencsak készítené a válópapírokat, de sehogy sem képes rávenni a másikat, hogy alá is írja. Ha kell, akkor képesek szembe menni a demokrácia legalapvetőbb elveivel is, csakhogy adjanak még pár évet ennek a lassan haldokló projektnek. Hogy megértsük tehát, miért is érzi magát átverve a fél ország és miért kezdte el hirtelen mindenki Velence rég elhunyt zenei géniuszát szidni, ahhoz egy picit vissza kell mennünk az időben Belgium kezdeteihez.

Vallónia, a mai Belgium déli, frankofón régiója 1830-ban függetlenedett a holland koronától, és az erősen protestáns ország másik katolikus régiója, Flandria is vele tartott. Kezdetben nem okozott túl nagy gondot az együttélés a francia vallonok és a holland flamandok között, utóbbiak gazdasági és társadalmi szempontból is elmaradottabbak voltak, ezért nem volt lehetőségük szembeszállni a vallon kézben sűrűsödő politikai hatalommal. Az iparosodás korának végével azonban Vallónia csillaga is hanyatlani kezdett a 20. század elejére, hisz gazdasági motorját a fejlett bányavárosok és az nehézipari központok adták, amelyek a tercier szektor felemelkedésével elvesztették a gazdasági potenciáljukat és demográfiai vonzáskörüket, így a század közepétől fokozatosan Flandria vette át a vezető szerepet a kikötőivel, kereskedelmi gócpontjaival, élhető, turistabarát vidékeivel és újonnan a fejlett számítástechnikai központjaival. Ha a folyamat két végpontját nézzük, akkor világos, hogy az ellentétjükre fordultak a 19. századi viszonyok: ma már a Flandria népessége és az egy főre jutó GDP-je is közel a duplája a vallonokénak, így nem csoda, ha nagyobb politikai hangot is szeretnének maguknak.

Ahogy Vallónia hanyatlott és Flandria emelkedett, úgy erősödött a független kormányzás igénye is a flamandokban, mígnem a kérdést már megkerülhetetlenül rendezni kellett. A ’70-es évektől kezdve végbe ment egy a brit devolúcióhoz hasonló folyamat, melyben létrejött a mai, föderális alapokra fektetett Belgium, melyben három magasfokú autonómiával rendelkező tagállam (ún. régiók) parlamentjei döntenek saját ügyeikről, csupán a legfontosabb kérdéseket hagyva a szövetségi kormányra. Ez a szubszidiaritás azonban nemcsak a három régióra (Flandriára, Vallóniára és Brüsszelre) terjed ki, hanem velük párhuzamosan létrejöttek a kulturális kérdésekkel foglalkozó nyelvi közösségek parlamentjei is, hogy politikai jogokkal ruházzák fel az ország délkeleti részében élő német kisebbséget is, valamint a Brüsszel régióban élő flamandokat és vallonokat. Az országot tehát hét különböző parlament és kormány vezeti, minden állampolgárnak pedig kötelező részt venni az összes választáson, a helyhatóságitól az európaiig. Attól a jogos kritikától eltekintve tehát, hogy ez a rendszer egy bürokratikus rémálommá változtatja a közéletet, politikai szempontból rendkívül kifinomultnak és körültekintőnek tűnik, amiben minden állampolgár érdekei tökéletes harmóniában és egyenlőségben jutnak képviselethez.

Nos, a valóságban sosem alakulnak ilyen szépen a dolgok, ahogy azt ez a legutóbbi választás is megmutatta. Flandria már minden szempontból erősebb, mégsem képes a súlyának megfelelően érvényesíteni érdekeit, mert azok szembemennek Vallónia és a brüsszeli elit elképzeléseivel. A 2019-es parlamenti választás minden eddiginél élesebben húzta meg ezt a vonalat.

Flandria hagyományosan jobboldali szemléletű, a konzervatív pártokra leadott szavazatok zöme onnan érkezik, míg a történelmileg is munkástudatú és jelentősen szegényebb Vallónia adja a baloldali pártok támogatottságát. Ezen a választáson emellett újdonságot jelentette a szélsőséges pártok erőteljese felemelkedése. A legnagyobb párt 16%-kal az Új Flamand Szövetség (Nieuw-Vlaamse Alliantie, N-VA) lett, amely konzervatív, nacionalista retorikát folytat és legfontosabb hosszútávú céljának Flandria függetlenségét tekinti, a szövetségi keret lassú, fokozatos felszámolása által. Az középjobbon elhelyezkedő N-VA már évek óta Belgium legnépszerűbb pártja, és bár még mindig első helyen van, 2019-ben jelentősen vesztett a támogatottságából, leginkább a Flamand Érdek (Vlaams Belang, VB) nevű szélsőjobboldali párt javára. A VB közel 12%-kal a második legtöbb szavazatot nyerte, és mivel az ő politikájuk (az N-VA-val ellentétben) Flandriának egy referendum útján való, mihamarabbi elszakadását támogatja, arra lehet következtetni, hogy átpártoló szavazók már nem bíznak abban, hogy Brüsszel bármikor is teret hagyna a fokozatos leválásnak. És amint kiderült, igazuk is volt.

A belga politikai gyakorlatban a 1980-as évektől létezik a cordon sanitaire elve, ami alapján a mainstream pártok megegyeztek, hogy semmi esetben sem lesznek hajlandóak koalícióra lépni a szélsőséges formációkkal, sem a jobb, sem pedig a baloldalon. Bár ez a gyakorlat nyíltan antidemokratikus, mivel bármekkora támogatottság esetén is kizárja a szélsőségeseket a kormányból, attól még a logikája érthető, hiszen a ’30-as évek fasiszta pártjai vagy a ’40-es évek kommunistái is demokratikus eszközökkel kerültek hatalomra. Ha tehát a cordon sanitaire ilyenformán a demokráciát kívánja megőrizni, akkor indokolt lenne a használata, de ma már nem csak erről van szó.

A VB politikája jelentősen mérsékelődött az elmúlt évtizedekben, elhatárolódott a korábbi rasszista retorikájától és folyamatosan hangoztatja, hogy a demokratikus megoldások híve. Ez a retorikai változás az oka annak is, hogy szélsőséges törpepártból hirtelen a második helyre tudott lépni. A VB-re leadott szavazatok tehát azt is elárulják, hogy a flamandok egy jó része nemcsak a jelenlegi belga status quo-t, hanem a cordon sanitaire gyakorlatát is ellenzi már. Ez valamelyest indokolt is, hiszen míg a VB-től mindenki elhatárolódott erre az íratlan törtvényre hivatkozva, addig a kimondottan kommunista Munkáspártot (PTB-PVDA-t) kérdés nélkül engedték belépni Zelzate helyi koalíciójába, pedig a megegyezés minden szintre vonatkozik. Látható tehát, hogy a cordon sanitaire nem ez extremizmus, és egy szorosabb helyzetben a szélsőbal is juthatna országos pozícióhoz a jövőben.

De mégsem a VB esete a legnagyobb probléma a jelenlegi helyzetben, elvégre az ő kizárásuk várható volt az említett precedens alapján. Amit igazán felháborítónak tart a flamandok jó része, az az N-VA, az ország legnagyobb pártjának a kormányból való kiszorítása. Az N-VA-t sosem kezelték szélsőjobboldaliként, eddig többször került kormányra is, de most mégis (ha kimondatlanul is) a Flamand Érdekkel egy kalap alá vették, és nem hagytak neki teret az új kormányban. Az ok egyszerű, Brüsszel és Vallónia valósággal retteg a lehetséges flamand szecessziótól, és ezt már egyre durvább antidemokratikus eszközökkel próbálják megakadályozni.

Így már érthető, hogy mi tartott ennyi ideig, hisz a két legnagyobb párt mellőzésével kormányt alakítani nem éppen egyszerű. 2011-ben Belgium 589 nappal döntött világrekordot, most sikerült saját rekordját 653 napra feltornázni. Az előző kormány mellesleg éppen az N-VA kilépése miatt omlott össze még 2018 végén, azóta pedig csupán csökkentett hatáskörű, ideiglenes kormányok töltötték be a végrehajtói hatalmat, amelyek fő feladata leginkább a járványhelyzet kezelése volt.

A végül október harmadikán megalakuló új kormányt a választáson hatodik helyen végző Flamand Liberáldemokrata Párt (VLD) jelöltje, Alexander de Croo miniszterelnöksége alá iktatták be, aki a hét pártból álló formációját „Vivaldi-koalíciónak” nevezte el, mert a négy évszakhoz hasonlóan ebben is négy különböző politikai szemlélet képviselteti magát. A hét koalíciós partner között van két liberális: a már említett VLD és a Reformista Mozgalom (MR), két szocialista: a Szocialista Párt (PS), illetve a Szocialista Párt, Másképp (sp.a), két ökopárt: az Ecolo és a Zöldek, hetedikként pedig ott van a Flamand Kereszténydemokrata Párt (CD&V), amely a hagyományos jobbközép konzervatívizmusért felel a kompozícióban, és szinte csak a függetlenedés kérdése különbözteti meg politikájában a jóval népszerűbb N-VA-tól.

Így az N-VA és a VB, noha a legtöbb szavazatot kapták, ellenzékbe kényszerültek, ahol mellesleg kevesebb párt van, mint a kormányban. A De Croo-kormánynak gyakorlatilag minden valamire való pártot össze kellett fognia, hogy a függetlenségpárti N-VA-t kiszorítsa, de végül sikerült. A probléma viszont még mindig fennáll, és ez húzás valószínűleg még inkább meggyőzte az elszakadni vágyó flamandokat a saját igazukról, hisz azt mutatja, hogy brüsszeli elit figyelembe se veszi a szavazópolgárok legalább egynegyedét. Emellett az sem segít ezen a helyzeten, hogy a Vivaldi-koalíció hét tagjából csak a CD&V nevezhető jobboldalinak, a balos többséggel pedig nehezen békül ki a jobbra húzó Flandria.

Mindkét kisemmizett jobboldali párt természetesen tüntetően reagált a Vivaldi-kormány megalakulására. A látványosabb megmozdulás a VB szervezésében valósult meg, szeptember végén ugyanis 15 ezer tüntetőt sikerült összegyűjteniük Brüsszelbe, akik flamand zászlók ezreit lobogtatva adtak hangot a cordon sanitaire gyakorlata és a Vivaldi-kormány ellen, melyet a párt expliciten „antidemokratikus szörny-koalíciónak” nevezett.

Az N-VA is keserűen vette tudomásul, hogy újra távolabb került a független Flandria lehetőségétől, de a VB-nél higgadtabb hangvételű közleményben reagált a hírre. „Az N-VA a következő ciklusban is megtesz mindent, amit a pozíciója megenged, hogy képes legyen a lehető legjobban megvédeni a flamandokat ennek a kormánynak a katasztrofális terveitől.” Nyilvános tüntetésként pedig a VB-től megszokott hatalmas tömegdemonstráció helyett inkább egy játékos módszert választottak. A párt ifjúsági szervezete a nagyobb városokban „F*ck Vivaldi” feliratú óvszereket osztogatott, finoman jelezvén, hogy Flandria „erőszaknak” éli meg a koalíció létrejöttét, viszont változtatni már nem lehet rajta, csupán elfogadni.

Az tisztán látszik, hogy a flamandok újra nagyot csalódtak és kérdéses, hogy ilyen módszerekkel lehet-e hosszú távon egyben tartani az országot. Erre utal a legutóbbi, 2019-es felmérés is, miszerint a flamandoknak már 37%-a támogatja az azonnali függetlenedés gondolatát, de még a vallonok 14%-a is már inkább látná kint az északi régiót, csak legyen vége a cirkusznak. Minél inkább igyekeznek tehát elfojtani ezt az igényt, annál erősebben jön vissza minden választás alkalmával. Kizárni a kormányból az ország legnagyobb pártját – csak, mert mindezt inkább békésen rendezné – alighanem csak olaj a tűzre.